5. fejezet - Következmények

Sziasztok!:) Itt az 5. fejezet, ami nem sikeredett valami jóra:( Sajnálom, kicsit rövid lett meg kurta, de azért remélem olvasható:D Várom a visszajelzéseket, és az eddigieket is köszönöm, nagyon nagyon jól esik:) Remélem azért valamennyire tetszeni fog:)

Egy munkatársával sétált, s közben nevetgéltek. Ámulattal bámultam, a lábam földbe gyökerezett, s a világ megszűnt körülöttem. Ahogy bámultam, biztos megérezte, s hirtelen rám pillantott, s tekintetünk találkozott. Érdeklődve nézett rám, majd pár pillanat múlva tovább nevetgélt a statisztával. 

Teljesen lefagytam.

- Sára!! Sááára, mi az, mit látsz? - hallottam a már üvöltő Vivien hangját, ahogy kezeivel engem ráz.

- Vivien - suttogtam kábultan - Most láttam Zayn Maliket.

- Hogy micsoda?!?! Hol?? - kiabált.

- Már elment. - mondtam halkan a semmibe.

- Ezt nem hiszem el! Mért nem szóltál? Ajj, ilyen nincs. - mérgelődött.

- Ne aggódj, lesz még alkalmad találkozni vele... - próbáltam biztatni. 

Kenny visszatért a papírokkal, így lassan kezdtem magamhoz térni. 

- Na, itt is vagyok, itt írja alá kérem. - adta oda Kenny a nagybátyámnak a tollat, s letette a papírokat egy asztalra. A nagybátyám még vetett rám egy pillantást, sóhajtott egy nagyot, majd aláírta. Kirázott a hideg. Hát megtettük életünk egyik legnagyobb hazugságát.

- Sara, te itt írd alá. - mutatott a helyre, ahol alá kellett írnom. Egy gyors firkantással leírtam a nevemet, majd én is sóhajtottam egyet.

- Rendben, köszönöm szépen, hogy befáradtak. Hétfőn 9 órára gyere be, akkor megbeszéljük a forgatás részleteit, és persze találkozhatsz a fiúkkal is. - mosolygott rám, és ahogy ezt kimondta, a gyomrom görcsbe rándult, ugyanakkor hihetetlen öröm kapott el.

- Rendben, itt leszek. - mondtam, bár magam sem tudtam, hogy hogy oldom majd meg. Elköszöntünk Kennytől, s végig sétáltunk a forgatás helyszínén, ami egyébként egy tér volt a Dunapart közelében. Beszálltunk az autóba, s én megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

- Szóval, hétfőn 9-re kell idejönnöd... Mondd, hogy fogod ezt megoldani? - kérdezte a nagybátyám, mintha kitalálta volna a gondolataimat.

- Háát... Arra gondoltam, hogy... 

- Hogy elhozhatnálak, igaz? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Csak ha nem jelent nagy problémát... - sütöttem le a szememet, nagyon szégyelltem magam, amiért ezt művelem...

- Persze, elhozlak. - mosolygott. Nem hittem a füleimnek, annyira rendes, hogy ezt mind elvállalja értem, hiszen tudja, hogyha ez az egész kiderül, akkor a szüleim őt fogják elsőként hibáztatni, hogy mért tett meg értem mindent...

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Te vagy a világ legjobb ál-apukája! - kiáltottam, s nagy hévvel öleltem meg, amit nem kellett volna. Ahogy megöleltem, a kormány kicsúszott a kezéből, nagy fékcsikorgás hallatszott, majd az autó megállt, én pedig egy ütést éreztem a fejemen.

- Mindenki jól van? - hallottam Vivien kétségbeesett hangját. 

- Én igen. - hallottam a nagybátyám hangját.

- Én is... - nyöszörögtem, bár nem így volt. - Csak kicsit fáj a fejem. - mondtam, s oda nyúltam, ahol fájt, s a kezem nedves lett. Ahogy elemeltem a kezem, láttam, hogy véres. Nagyszerű...

- Mutasd csak. - nézett rám a nagybátyám. - Nem vészes, várj, hozom az elsősegély dobozt. - mondta, majd kiszállt a kocsiból, s a csomagtartó felé ment.

Ez is csak velem történhet meg. Normális esetben nem érdekelne ez a seb, de ilyenkor, amikor pár nap múlva találkozok a One Directionnel, ilyenkor a hátam közepére sem kívánnám ezt a csúnya sebet, hiszen ilyenkor mindenki tökéletesen szeretne kinézni...

Pár perc múlva a nagybátyám visszajött, de mielőtt beszállt volna, vetett egy pillantást a kocsi elejére, ami egy fának ütközött.

- Nagyon csúnya? - kérdeztem bűnbánóan, miközben ő ellátta a sebem.

- Nem vészes. Csak egy kis horpadás. - mondta mosolyogva.

- Annyira sajnálom, még az ölelésemmel is bajt okozok. Nem is érdemlem meg, hogy furikázol velem... - mondtam, s lehajtottam a fejem.

- Hé, nyugi már, így is neked lett bajod, nem nekünk, és én szivesen segítek az "álmaid megvalósításában". - mutatta a kezével az idéző jelet. Elmosolyodtam.

- Köszönöm, nagyon sokat jelent nekem. - mondtam. Pár perc múlva újra úton voltunk. Mikor hazaértünk, elköszöntem Vivientől, aki sok szerencsét kívánt nekem hétfőre. Szükségem is lesz rá...

Ahogy beértem a házba, a nővérem és a bátyám ijedt tekintetével találkoztam.

- Hát veled meg mi történt? Hol voltál? - kérdezte ijedten a nővérem.

- Vivienéknél voltam. Elestem. - hazudtam ismét.

- Te, jobban nem tudsz vigyázni magadra? - kérdezte a bátyám, de nem válaszoltam, csak fáradtan felballagtam a lépcsőn. 

Túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit is csináljak, elkészültem a lefekvéshez, és bedobtam magam az ágyba. 

Kicsit nehezen aludtam el, de addig is csakis ő járt a fejemben, az ő érdeklődő pillantása...