Sajnálom!

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy mostanában nem írtam. De úgy döntöttem, hogy ismét bezárom a blogot, remélem csak egy időre.
Ugyanis azt vettem észre, hogy sokkal kevesebb lett az érdeklődés a történet iránt, mint az elején.
Talán már nem annyira érdekesek a fanfictionok, de valamilyen oknál fogva nagyon lecsökkent a blog látogatottsága. Nem csak most, már régebb óta tart ez a csökkenés.
Nagyon sajnálom, de nagyon nagyon hálás vagyok azoknak, akik az elejétől fogva végig itt voltak mellettem és olvasták a történetemet! Nagyon köszönöm minden kedves szavatokat, el sem hiszitek mennyit jelentett nekem.
És csak hogy az előző kommentekre válaszoljak, egyikőtök sem idegesít, és minden ötletet amit írtatok, nagyon nagyon megbecsültem és mosolyt csalt az arcomra, nagyon kreatív és érdekes ötletek jöttek:) És azt mondanám, hogy merjétek kimondani az ötleteteket, nyilvánítsátok ki a véleményeteket nyugodtan! :) Mert nagyon jókat mondtok!
Nem szeretném örökre bezárni a blogot, nem is lenne szívem. Valószínűleg valamikor nyáron visszatérek.
Addig is sok kitartást az utolsó sulis napokhoz, kellemes nyarat és NAGYON NAGYON KÖSZÖNÖK MINDENT. Nagyon meghatározóak voltatok az életemben:) És remélem még lesztek is!

Köszönöm!

Puszi nektek!<3 

2. Évad 16. Fejezet - Bűn

Sziasztok! :)
Nos, először is szeretném megköszönni a címeket, amiket írtatok az utóbbi - igazi - fejezethez. Igazán jókat kaptam, és nyugodtan merjétek felvállalni az ötleteiteket, és azt hiszem, több ehhez hasonló feladat is lesz, hogy kicsit mozgósabb legyen a blog olvasása. :) Persze csak ha nektek is tetszik az ötlet. :) Szóval most tippeket kérek, hogy szerintetek mi a történet folytatása! :)
És tudom, hogy sokat késtem a fejezettel, ezért bocsánatot is kérek. :( Megpróbálok sűrűbben részt hozni. Remélem ez is tetszeni fog nektek :) Köszönök mindent!♥ xx

Mikor hazaértem, a fejem zúgott. Kavarogtak benne a gondolatok, érzések. Össze voltam zavarodva.
- Szia édes. - suttogta egy rekedt hang a sötétben, majd hátulról végigsimított a karomon, és belecsókolt a nyakamba.
- Szia. - suttogtam, de a suttogásom is olyan erőtlen volt, hogy Zayn rögtön észrevette.
- Valami baj van? - fordított szembe magával.
- Csak nagyon fáradt vagyok.
- Történt valami? - jobban ismer, mint gondoltam.
- Azt hiszem táncsulit váltok. - sóhajtottam.
- Mi? Miért?
- Elég gyenge a színvonal, és... Most jöttek újak. Nem tetszik a társaság. - nem akartam Zaynt teljesen beleavatni a Byronos dologba. Aggódna, sőt, beszélni akarna Byronnal, az meg lehetetlen, hogy Byron megtudja, hogy Zaynnel járok. Nem bízok benne egyáltalán.
- Rendben. Keresünk neked egy jobb helyet, ígérem. - ölelt át.
- Köszönöm. - fúrtam a fejem a vállába.


Teltek a napok. Már egy ideje nem voltam a régi helyen táncolni, ugyanis átiratkoztam egy másik, kevésbé közeli táncstudióba, és azt hiszem, helyesen döntöttem. Azóta sokkal nyugodtabb vagyok, örömmel járok táncolni, és felkérést is kaptam egy fellépéshez! Minden nagyszerűen halad. Zaynék elutaztak, de jövőhéten jönnek is haza. Tegnap itt volt Eleanor és Danielle, csajos estét tartottunk. Danielle-től sokat tanulok a táncról. Rengeteget segít, tanácsokat ad és nagyra becsülöm, mert ő tényleg nagyszerűen táncol. És persze nagyszerű barát is, amiért segít.

Byronról rég nem hallottam. Nyilván tudja, hogy otthagytam azt a studiót, de igazából nem érdekel, hogy mit gondol. Csak egy megfejtetlen rejtély marad, amit talán soha nem fogok megtudni. Mit akart tőlem valójában?

***

Épp vacsorát csináltam, amikor csöngettek. Félve nyitottam ki az ajtót, nem szoktak váratlan vendégek jönni a postáson és a pizzafutáron kívül.

Amikor kinyitottam, majdnem elájultam. Byron állt előttem.

A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Mi lett volna, ha akkor jön, amikor a fiúk is itthon vannak? Kiderül minden. De mégis mit keres itt? Honnan tudja, hogy itt lakok?

- Te meg mi a francot keresel itt? - szinte köptem az arcába.

- Gondoltam meglátogatlak. - mosolygott magabiztosan.

- Jó. Láttál, hallottál, mostmár szevasz. - csuktam rá az ajtót, azonban a lábával kitámasztotta az ajtót.

- Mi az, be se hívsz? - nézett be, mintha keresne valamit.

- Mit akarsz? - préseltem ki a számon.

- Meglátogatni.

- Nem. Igazából mit akarsz?! Hagyj engem békén! Szállj le rólam!

- Hol van a lakótársad? - mosolygott gúnyosan.

- Nincs itthon. - nyeltem nagyot.

- Értem. Akkor nyugodtan bejöhetek. - mondta, és besétált a házba.

- Takarodj. Ki. A. Házamból. Most! - mondtam elfojtott hangon.

- Ugyan, ennyire szeretsz? - nevetett jóízűen, és elővette a bort amit hozott. - Jó rég nem láttalak a táncpróbákon. Csak nem kiléptél?

- De, igen. Sokkal jobb helyre járok, ha ez megnyugtat.

- Ó, igen. De mért is léptél ki? Csak nem miattam? - nevetett szemtelenül.

- Szeretnéd. - vágtam vissza, mire felnevetett.

- Gyere, ünnepeljük meg a közelgő karrieredet! - mondta, és látszólag nagyon örült magának.

- Csak egy pohárral. Naa. Utána elmegyek, ígérem.

Ha ez kell neki - gondoltam, és megforgattam a szemem, majd odamentem az asztalhoz. Tartva az egy méteres távolságot lehúztam a bort, és mivel nagyon erős volt, kicsit megszédültem. 

- Jól vagy? - kérdezte széles mosollyal.

- Milyen bor ez? Bor ez egyáltalán, vagy benzint adtál nekem? - mondtam halk, erőtlen hangon, és folyamatosan fintorogtam.

- A legjobb bor a környéken. - dicsekedett.

- Jó, megittuk a poharat, mostmár elhúzhatsz. - mondtam erőteljesen, és az ajtó felé mutattam.

- Rendben. Ha ezt akarod... - mondta, és elindult, ám út közben meglátott egy képet a pulton, amin a szüleimmel vagyok. - Hűű, ez te vagy?

- Igen. 

- Ők a szüleid, igaz?

Bólintottam.

- Hmm. Már akkor is csinos voltál. - nézett rám csillogó szemeivel.

Ebből elég volt. El akartam rángatni az ajtóig, de a bortól annyira szédültem, hogy csak noszogatás lett a vége. Erősen próbáltam szorítani a karját, és az ajtó felé lökni, de ő sokkal erősebb volt nálam. Megfogta a kezeimet, lefejtette magáról, és erőteljesen a falnak nyomott. A másik kezével elérte a boros poharat, és szó szerint belém öntötte. Alig kaptam levegőt az ijedségtől, és az erős bortól egyaránt. Hirtelen azt vettem észre, hogy a villanyok lekapcsolódtak. Vagy csak én ájultam el? Nem, mert érzem ahogy felkap az ölébe, majd letesz a kanapéra.

Elvesztettem a fejem. A bortól alig tudtam gondolkodni. Pár másodpercen belül Byron megcsókolt, én pedig nem tudtam ellene tenni semmit. Csak feküdtem, és hagytam, hogy kiélje magát rajtam. Simogatott, a nyakamat puszilgatta, de érzéketlen voltam. Nem reagáltam, csak hagytam, hogy csinálja. Nem is tehettem volna mást, ugyanis olyan gyenge voltam, és szédültem is, nem voltam magamnál. De mégis visszacsókoltam. Jól éreztem magam. Éreztem, ahogy az alkohol szétárad a véremben, és felpezsdít. Nem ellenkeztem. Aztán hirtelen magam előtt láttam Zaynt. Azt hittem, hogy Zaynnel csókolózok, és mégjobban magamhoz húztam. És amikor kinyitottam a szemem, hatalmas csalódás ért. 

A legnagyobb erővel, amit most kitudtam fejteni magamból, ellöktem Byront, aki leesett a földre.

- Gyűlöllek! - ordítottam, de nem tudtam rendesen artikulálni.

- Shhh! - csitított, és a számra tette a kezét. - Shh! Ne haragudj, semmi baj. Gyere! - húzott fel ülő helyzetbe.

- Shh! Mesélj inkább! Meséld el, hogy ki a lakótársad. - nézett rám nyugodt tekintettel.

Én elkezdtem sírni. A könnyek záporoztak, és nem tudtam, hogy mi történik. Részeg voltam. Csak most igazából. Nem tudtam gondolkodni, csak az agyam automatikusan válaszolni akart a feltett kérdésre. Viszont az ösztöneim azt súgták, az ellen küzdöttek, hogy ne szólaljak meg. Nem szabad elárulnom. 

Nem szólaltam meg.

- Nem mondod el?

Megráztam a fejem.

- Hát jó. Mostmár úgysem lesz rá szükség. - mondta, majd elment. Én pedig elaludtam.

Reggel mikor felkeltem, a fejem iszonyatosan fájt. Gyűlöltem magam mindenért, ugyanis a legelső gondolatom az volt, hogy megcsaltam Zaynt. Egy hálátlan ribanc vagyok. 

A második gondolatom pedig az volt, hogy leitattak. Csúnyán leitattak.

A következő percben a fiúk rontottak be, és ijedten néztek körbe. Mikor Zayn meglátott, rémülten odaszaladt hozzám. Nem értettem az egészet. Az oké, hogy hazaértek, hétfő van. De mért ilyen ijedtek? Mi történt?

Zayn nem szólt semmit. Csak némán felém nyújtott egy újságot.


Várom a tippeket! Szerintetek mi fog történni? Mi van az újságban?:)

2. Évad 16. Fejezet - A vég

Hirtelen meggondolásból úgy döntöttem, hogy felállok, és Byron után szaladok. Nem tudom mit miért tettem. Egyszerűen elborult az eszem és nem tudtam tisztán gondolkodni.
Az utcán értem utol. Épp hogy nem kanyarodott ki a főútra, így nagyjából olyan helyen voltunk, ahol nem látott minket senki.
Amint odaértem hozzá, a falhoz nyomtam, és megcsókoltam. Érzékien csókolt vissza, de éreztem rajta hogy meglepődött. Kezeit a fenekemre tapasztotta, és egyre vadabbul csókolt. Én beletúrtam a hajába, és minél közelebb akartam őt vonni magamhoz. Akartam őt. Nem tudom mért, nem is gondolkodtam közben. Csak a vágyat éreztem hogy az övé legyek.
Amikor elváltunk egymástól, lihegve néztünk egymás szemébe.
- Akarlak. Most. - suttogta pár centi távolságra a számtól.
- Én is. - mondtam, és ismét rátapasztottam a számat az ő ajkaira. Mennyeien csókolt. Imádtam. Imádtam az izgalmat, és azt a tudatot, hogy ezt most nem szabadna csinálnunk. Ez mégjobban felizgatott.
- Ott áll a túloldalt a kocsim. Gyerünk. - mondta, és megszorította a fenekemet, majd végignyalt az államtól a számig, majd adott egy gyors csókot, és az autó felé terelt. 

Mielőtt beültünk volna a kocsiba, ismét rám mászott. Feltett az autó motorháztetejére, és a két lábamat széttárta, és közéállt. Kétségbeesetten vont magához, és mégtöbbet akarva csókolt. Libabőröztem az érintésétől. Iszonyatosan élveztem hogy ennyire kellek neki. Zayn eszembe sem jutott akkor.
Mikor beszálltunk a kocsiba, lihegve szólt hozzám.
- Ne maradjunk inkább itt? Izgalmasabb lenne... - kérdezte, és a combom tövét simogatta.
- Ne. Még meglátnak... Menjünk hozzád. - erre fújtatott egyet, végignézett rajtam, és a pupillája kitágult. Nagyot nyelt, és beleharapott alsó ajkába mielőtt megszólalt volna.
- Na gyerünk.
Beindította a kocsit, majd rögtön felgyorsított 80-ra, csak úgy száguldottunk az úton. A vágy ami bennem forrt, nagyon kínzott. Alig hittem hogy hozzáérjek Byronhoz.
Már 120-al siklottunk az úton, amikor hirtelen a fejemben megjelent Zayn síró szeme. A kezem görcsbe rándult, és könnyek szöktek a szemembe. Hogy tehettem ilyet?
- Állj meg Byron! Tegyél ki! - kiáltottam.
- Mivan? Addig nem mész el, amíg meg nem kaptam amit akarok, világos? - megfogta az államat, és maga felé fordította a fejemet. Egyre jobban szorította az arcomat, nekem pedig egyre több könny gyűlt a szemembe.
- Nekem van barátom! Tegyél ki! - ordítottam.
- Mibajod van? Az előbb még te is akartad! Addig nem mész el, ezt garantálom!
- Én Zayn Malikkel járok! Érted? Ő az életem! Tegyél ki! - mostmár sikítottam. Byron szeme elsötétült.
- Hogy mi? Zayn Malikkel? A One Directionos görénnyel? Ezt nem hiszem el! Undorító! - kiáltotta, és lezárta az ajtókat. - Nem mész innen sehova amíg meg nem kaptalak. - nézett rám mérhetetlen dühvel.
Egyre jobban sírtam. Mit csináltam? Mibe keveredtem?
- Ne aggódj, jó lesz. Te sem fogod megbánni. - mondta, majd végigsimított az arcomon, és egy gyors csókra odahajolt hozzám, én viszont elkaptam a fejem, ő pedig rámdőlt. A kormány kicsúszott a kezéből. 
Hatalmasat sikítottam. Az autó elvesztette az irányítását, és egy kanyar felé száguldottunk 130-al. Itt a vég.
- Szeretlek Zayn, bocsáss meg! - kiáltottam zokogva, majd éreztem, hogy az autó megpördül, mi pedig nekiütközünk valaminek. Aztán minden elhomályosult...







Mindenkinek kellemes április 1-jét, drága olvasóim! :) Remélem nem csináltam mindenkiből bolondot, és nem dőltetek be a történetnek! ;) És ne haragudjatok, de ezt nem hagyhattam ki! :D Sok puszi nektek, hamarosan ismét jelentkezem az igazi folytatással! :)♥

2. Évad 15. Fejezet - Táncpróba

Sziasztok! 
Itt vagyok ismét egy fejezettel, sajnos nem érzem ezzel úgy, hogy teljesen olyan lenne, amilyennek kéne lennie, de remélem azért tetszeni fog nektek! :) Nagy gondban voltam a címválasztással, és szerintem ez sem a megfelelő, ezért most adnék egy feladatot! A fejezet alján kommentbe írjátok le hogy ti milyen címet adtatok volna a fejezetnek! :) Várom a visszajelzéseket, meg a címeket, és nagyon köszönöm az eddigi véleményeket is! :) Hamarosan jelentkezem! :) Puszi xxx

Éppen a studió felé tartok. 1 hétig ellógtam a táncpróbákat, mert csak a fiúkra akartam koncentrálni, főleg Zaynre hogy minél több időt töltsünk együtt. Most viszont újra vissza kell térnem. A fiúk még egy hétig maradnak itthon, aztán irány az USA. Ismét.

Mikor beléptem a terembe felszabadult érzés volt. Hiszen imádom a táncot és bár az utóbbi napokban jól elkerült a feszültség, azért jó kiadni a felgyülemlett érzéseket. Viszont arra nem számítottam lelkileg, hogy 5 perc próba után ismét beállít az az ember, aki viszont nálam a feszültség legnagyobb forrását jelentette mostanában.

Byron mikor meglátott, mosolyogni kezdett, majd beállt a táncra. Éreztem, hogy tánc után nem úszom meg hogy ne kapjon el.
A próba után addig maradtam az öltözőben ameddig csak húzni tudtam az időt, ám mikor kimentem, Byron természetesen ott ült a várópadon az öltözővel szemben.

- Elképesztő hogy milyen lassú vagy! - csóválta a fejét.
- Mit szeretnél már megint? - próbáltam udvarias lenni. Most nem akartam hogy elrontsa a kedvem.
Felállt és közelebb jött.
- Nem voltál múlt héten. 
- Lebetegedtem.
- Aha. - összehúzta a szemét és túl gyorsan válaszolt.
- Még valami esetleg? - mutattam a kijárat felé jelezve, hogy mennék.
- Nincs kedved beülni valahova? - a kérdés váratlanul ért.
- Mi? Nincs! Mért lenne?
- Kérlek. Szeretnélek megismerni. Légyszi, nem lesz semmi. Csak egy kicsit.
Úgy kérlelt mint egy gyerek. De én ezt nem értem. Nem ülhetek be vele valahova, nekem barátom van. De ezt nem mondhatom meg megint, mert a végén még újra beolt hogy ez nem érdekli őt.
- Jó rendben. De csak egy kicsit, mert sietnem kell haza! - vágtam undorodó fejet mikor végignéztem rajta. - Tulajdonképpen miért is akarsz ebédelni?
- Mondtam már hogy tanulni szeretnék tőled táncolni. 
Aha, persze...
- És ahhoz mért kell együtt ebédelni?
- Ajj, ne kérdezősködj már ennyit, nyomás.

Beültünk egy Starbucksba a közelben.
- Szóval, mit szeretnél tudni? - kérdeztem unottan.
- Van testvéred? 
- Ez mintha nagyon kapcsolódna a tánchoz. - forgattam a szemem.
- Bízz bennem! Na, van testvéred?
- Hát ez az, hogy nem bízok! - húztam össze a szemem. El sem hiszem hogy belementem ebbe a hülyeségbe.
- Jó, akkor ne bízz, úgy mondd el hogy van-e testvéred. - mosolygott gúnyosan, mire megforgattam a szemem. - Jó akkor kezdem én. 19 éves vagyok, szeretek táncolni, munkát keresek, nincs testvérem, viszont van egy Németjuhász kutyám. Londoni vagyok, itt születtem, de voltam már Párizsban és Olaszországban is. Szeretem nézni a TV-ben a Bear Gryllst és néha sétálás közben azt képzelni, hogy Ő vagyok. Egyedül lakok a kutyámmal, általában otthon vagyok ha nem a konditeremben, és meglepő tulajdonságom hogy szeretek olvasni. Na, így már könnyebb belekezdeni? - mosolygott rám és belekortyolt a kávéjába. Elnevettem magam.
- Jézusom. - ingattam a fejem nevetve.
- Mivan, nem tetszett?
- Hogyne. - bólogattam. - Gyorsan összefoglaltad magad.
- Na, te jössz. 
- Nekem nem fog így menni.
- Majd segítek. - kacsintott rám gyönyörű kerek szemeivel.
- Na persze. - forgattam a szemem. - Hát jó. Ööö... Én lakótárs vagyok, a legtöbb időmet a barátommal töltöm, van két testvérem de ők nem itt élnek, mert Magyarországon születtem, otthon van egy kutyám, és a kedvenc bandám a One Direction. - csúszott ki a számból, de egyből megbántam. Túl sok Sára, már megint túl sokat mondtál!
Ahogy kimondtam hogy One Direction Byron szeme érdekesen felcsillant. Majd felnevetett.
- A One Direction? Ugyanmár.
- Héé, mi bajod velük?
- Gyerekek. - nevetett gúnyosan.
- Ezt most komolyan mondod? Annyi idősek mint te. Folyton azt hiszed, hogy te mindenkinél jobb vagy, igaz? - majdnem felálltam.
- Héé, nyugi. Ízlések és pofonok, mibajod van?
Már megint túl sok! Nem jó ötlet ez az ismerkedősdi.
- Nekem most mennem kell. - pattantam fel.
- Hé, várj már, most mivan? Ne sértődj már be, ez csak egy banda! - állt fel Ő is.
Nem csak egy banda. Ők az életem. Bár tudnád.
- Mennem kell. - és már kint is voltam az ajtón.
- Sara, várj már! - hallottam magam mögött Byron hangját. Talán nem kéne elviharoznom. Túl feltűnő hogy pont ennél a témánál lépek le. Annyira átlátszó vagy, annyira rosszul csinálod Sára!
Megálltam és szembefordultam vele. Hagytam hogy egy fél másodpercen belül utolérjen.
- Neked meg mibajod? Csak nem ennyire szereted azt a One Directiont? - húzta össze a szemét és gúnyosan mosolygott ahogy szokott.
- De, de igen.
- Jó, békén hagyom a bandád. Nem jössz vissza?
- Nem. - mondtam és ismét sarkon fordultam, mire elkapta a kezem.
- A szokásos? - néztem le a kezére ami a csuklómat szorította.
- Nagyon makacs vagy. - nevetett.
- Most komolyan, elárulnád hogy mit akarsz tőlem? 
- Érdekes vagy. - jött közelebb.
- Nekem van barátom, Byron.
- Mért hiszed azt állandóan, hogy rádhajtok? Ennyire akarod hogy rádmozduljak, hogy így vezetsz rá? - nevetett hangosan szemtelenül.
- Na jó, elég ebből. Bánom hogy beültem ide veled. Engedj el.
- Gyere vissza a studióba. - még mindig szorította a csuklóm.
- Engedj el.
- Gyere vissza, kérlek.
- Engedj el!
- Esküszöm nem bántom a bandádat! - nevetett.
- Engedj már el! Minek mennék vissza a studióba?
- Majd meglátod. Na, gyere már. - elkezdett húzni a studió irányába. Egész úton így mentünk. Végig húzott, ugyanis magamtól nem voltam hajlandó menni.
- Szörnyen makacs és gyerekes vagy. - gúnyolódott.
Mikor visszaértünk a studióba, bevitt a táncterembe.
Elment a terem másik végéig, nekitámaszkodott a falnak a magnó mellé, az ujját a tetejére helyezte készenlétbe, majd összeszűkült szemmel engem figyelt. Én a terem másik végénél álltam a bejáratnál és vártam.
- Szeretném ha táncolnál nekem.
- Mivan? Soha. - ráztam a fejem.
- Mért nem? 
- Mert nem.
- Csak azért, mert nekem kell táncolnod, igaz? - gúnyolódott megint.
Nem válaszoltam, mire elkezdett felém sétálni.
- Mibajod van velem?
Nem válaszoltam.
- Nem érezted jól magad az előbb? Pedig még nevettél is.
Megint nem szóltam semmit, Ő pedig egyre közelebb került.
- Félsz tőlem?
- Nem.
- Akkor? Látom rajtad hogy utálsz. De miért?
Teljesen közel ért. Elkezdtem hátrálni, mert nem állt meg, majd nekiütköztem a falnak. Teste teljesen hozzámsimult. Kezeit a két karomra tette, majd lassan csúsztatta lefele.
- Mért nem vagy képes elviselni engem egy légtérben? - suttogta, s keze egyre lejjebb ért. Én akaratlanul is lefagytam. Egyre hangosabban lihegtem, a légzésem felgyorsult közelségétől. Nem bírtam megszólalni. Nem a varázstól, hanem a döbbenettől.
Egyik keze szorosan a derekamra tapadt, másik pedig a sajátjába kulcsolta a tenyerem. Egy mély pillanatra felnézett a szemembe, majd elpördített a faltól, és a kezével próbált táncoltatni.
- Nagyon jó mozgásod van. Hol tanultad? - suttogta még mindig közel hozzám miközben táncoltunk.
- A lábaid gyorsan reagálnak és hajlékonyak.
Bejártuk az egész termet.
- A technikád lenyűgöző.
Megpördített, majd egyik kezére támasztotta a hátam, és hátrahajlított majdnem le a földig. Egész közel rámhajolt.
- Taníts. - suttogta, szája éppenhogy nem ért az enyémhez. De egy pillanatra közelíteni kezdett.
- Elég! - suttogtam arcába, mire kezét kicsúsztatta a hátam alól, és leengedett a másik kezével, amivel a csuklómat fogta a földre, és a két combom mellett letérdelt, kezeit pedig a fejem mellé tette, így került fölém.
Becsuktam a szemem hogy ne kelljen ránéznem. Hogy ne kelljen éreznem azt a szégyent, amit magamban éreztem amiért ilyen közel engedtem magamhoz.
- Ne félj tő...
- Hagyj békén. - mondtam csukodt szemmel.
- Nem bántalak. - hallottam a hangján hogy gúnyosan mosolyog.
- Hagyj.
- Remélem máskor is ebédelünk együtt. Mutathatnál még pár technikát.
Felemelte a kezem a földről, majd kezetcsókolt. Éreztem hogy feláll rólam, és hallottam ahogy kisétál a teremből szemtelenül kuncogva.
Otthagyott engem a földön a saját szégyenemben feküdni, sodródva a gondolataimban, egyedül feküdve, a táncterem közepén.
Mi is történt az előbb? Nehezemre esett felidézni. Részeg voltam. Az érzéseim elrészegítettek, mert annyi minden kavargott bennem, hogy nem tudtam értelmesen gondolkodni. Volt bennem egy kis érzés, hogy jól éreztem magam Byronnal, de ez az érzés elszomorított és gyötört, mert tudtam, hogy otthon vár a barátom. Egyáltalán ki az a Byron? És mért mondogatja annyira, hogy ne féljek tőle? Ki ő, és hogy került ide, hogy megkeserítse az életem? Talán ki kéne lépnem a táncból. Talán el kéne kerülnöm. Talán félnem kéne tőle. Egy biztos. Ennek az egésznek nem lehet jó vége.

HAPPY 1ST BIRTHDAY 'TAKING ME TO ANOTHER WORLD' ♥

Sziasztook! :)

Nagy nagy örömmel írok most, ugyanis a blog ma
1 éves!!!! 
Pont egy éve kezdtem bele, írtam meg a legelső fejezetet. Mintha csak tegnap lett volna. :)
Sose gondoltam hogy eddig írni fogom ezt a blogot, de mindig volt akinek tetszett, és ez inspirált :) Nem tudom elmondani elégszer hogy mennyire köszönöm azokat a kommenteket amiket írtok nekem. Sose számítok ilyesmikre, mert mindig azt gondoltam, hogy ez csak egy blog egy történettel, és volt hogy úgy éreztem, hogy túlbecsültök. Túlbecsülitek ezt a blogot, mert én egyáltalán nem érzem magam, vagy a történetemet olyannak, amilyennek ti látjátok az elmondásotok szerint. Mindig igyekszem a legjobbat kihozni magamból, és annak ellenére hogy én nem látom magamat, vagy a történetemet ilyen fantasztikusnak, attól még nagyon nagyon jól esik, hogy ti így látjátok, és nagyon hálás vagyok érte, mert ez a blog fontos nekem :) Köszönöm azt a rengeteg mosolyt, és boldog percet amit adtatok nekem az elmúlt egy évben, és nagyon remélem, hogy ezután is itt lesztek velem, mert még nincs vége.

Nagyon köszönök nektek mindent, tényleg :) De én nem vagyok sztár, nem vagyok nagy ember, és én csak ezzel a kis történettel tudok szolgálni nektek egyenlőre. De remélem ezzel is megelégszetek. :)
Köszönöm!!!

Sok puszi nektek♥ xxxx

2. Évad 14. Fejezet - Nosztalgia

Sziasztok!
Úgy sajnálom amiért csak most tudtam új részt hozni nektek, de az utóbbi két-három hétben nem igazán kapott el az ihlet. De most itt az új fejezet, ami otthonos és hangulatos lett, de remélem nem fogjátok unni. Szerintem ez a fejezet már kellett a történetnek, remélem ti is így gondoljátok majd. :) Köszönök mindent, és most is várom a visszajelzéseket!:) Jó olvasást xxx

A lágy szél belekapott a hajamba, ahogy Brighton tengerpartján sétáltunk. Hűvös volt, de nem hideg, a nap már lassan a végét járta. A tenger hangos susogással mosta a partot, a sirályok körözve repültek a víz felett.
- Bárcsak ennek az egésznek sose lenne vége. - szólalt meg Zayn.
- Mármint minek? - fordultam szembe vele. 
- Ennek a pihenésnek. Ennek a pillanatnak. Nincsenek paparazzik, sikítozó lányok, testőrök... Most minden olyan tökéletes. Túl tökéletes, hogy igaz legyen. Hogy igaz maradjon. - sóhajtott, s fejem fölött bámulta a tengert. Néztem a szemét. A szeme fáradtságot, gondterheltséget mutatott. Megsimogattam a karját.
- Baj van? - suttogtam. Lenézett rám, és száját apró mosolyra húzta.
- Nincs. Csak fáradok. Tudod, imádom ezt az egészet. Azt csinálom amit szeretek, és minden kedvez nekem. Az emberek többsége szeret minket, majdnem minden rólunk szól. Rengeteg pénzt kapunk, a banda amiben vagyok magában foglalja a 4 legőrültebb és legjobbfejebb srácot akit valaha ismertem. A mendzsmentünk tök jó arc, az egész olyan hihetetlen. A karrierünk felfelé ível, és mégis úgy érzem, hogy az életem nem teljes. Állandóan utazok. Alig látom a családomat. Mostanában alig látlak téged. - ennél a mondatnál átment suttogásba, és fájdalmas arccal nézett rám. Végigsimított az arcomon. - Hol az életem? A saját életem? Amit nem igazgatnak, nem mondják meg hogy mit hogy csináljak benne. Nem tudnak róla emberek milliói, és nem követik éjjel nappal. Fáradok. - mondta ismét, és fejét lehajtotta, hogy ne lássam a szemében a csalódottságot. Elszorult a szívem. Tudtam hogy lesz ilyen időszaka is. Segítenem kell neki átlendülni ezen.
- Nehéz, én tudom. Vagyis, honnan tudhatnám, hiszen nem vagyok én ebben benne. De teljesen megértelek, és ha mással nem is, de próbálok azzal segíteni hogy erőt adok, és hogy akármikor velem vagy, az csak feltöltődés legyen. Ígérem. 
Felnézett rám. Most a szeme egészen mást mutatott. Csillogott, és még ha a szája nem is, de a szeme mosolygott.
- Köszönöm. Köszönöm hogy itt vagy nekem. Szeretlek.
- Köszönöm hogy elhoztál ide. Csodálatos ez a hely. Én is szeretlek. - adtam neki egy lágy csókot, majd kéz a kézben tovább sétáltunk.

Teljesen megértem hogy fáradt. De ez az a munka, amiből nem lehet kilépni. Ezt sajnos nem teheti meg. Nehéz időszaka van. Annyira sajnálom.

Este vacsoránál egy tengerparti étteremben ültünk. Már mindketten rendeltünk, amikor a pincér véletlenül valaki más rendelését hozta hozzánk.
- Nem ezt rendeltük. - mondta Zayn határozottan. - Nem igaz hogy nem tudnak odafigyelni! - emelte fel a hangját, a szeme szikrákat szórt.
- E-elnézést kérek, nagyon sajnálom, már hozom is. Elnézést! - a pincér vörösen távozott.
- Zayn, ne aggódj, csak egy kis félreértés. - kicsit furán néztem rá. Nem szokott ilyen lenni. Tényleg kimerült.
- Ne haragudj. - csak ennyit mondott, és már lassabban vette a levegőt.
Vacsi után felmentünk a hotelszobánkba. Ahogy beléptem a hálószobánkba, az ágyon egy csokor fehér liliom ült.
- Ezt nekem? - kérdeztem meglepetten. Zayn hátulról átkarolt, és a fülembe suttogta, hogy "A tiéd". A kezét lassan lecsúsztatta a derekamon, majd a ruhám aljánál megállapodott, és felfele kezdte húzni a selyem anyagot. Közben a fülembe halk sóhajokat hallatott, mire lehunytam a szemem, és szembe fordultam vele. Érzékien megcsókoltam, mire felemelt, és letett az ágyra a liliomok mellé. Egyre hevesebben csókolt ahogy rajtam feküdt, én pedig lassan elkezdtem lehúzni a pólóját. Ahogy izmos felsőteste elém tárult, teljesen izgatott lettem. Alig vártam, hogy az övé legyek, ő pedig az enyém. Rólam is lekerült a ruha, mire egy csodás éjszakát töltöttünk együtt.

***

A kis kiruccanásunk után vissza kellett térnünk Londonba. A fiúknak lassan újra dolgozni kellett menni, nekem pedig táncolni kellett volna járnom, amit az utóbbi egy hétben ellógtam. Az utolsó napokat együtt töltöttük otthon a fiúkkal.

Niall kint ült a kertben a hintaágyon, egy papírköteggel és egy tollal a kezében. Odamentem hozzá, kíváncsi voltam, hogy mit csinálhat.

- Leülhetek? - kérdeztem.

- Persze. - mondta, de még mindig a papírokat nézte.

- Mit csinálsz? 

- Ugh. Ne nevess ki, de próbálok dalszöveget írni. - összeráncolta a szemöldökét, és a toll végét a szájába tette.

- Miért nevetnélek ki? - kérdeztem mosolyogva, mert aranyosnak találtam ahogy Niall próbálkozik.

- Tudod, én még nem írtam egy dalt sem. Mármint segítettem már írni, de szeretnék egy olyan dalt az albumon, amit csak én írtam. Nem mintha önző lennék a srácokkal szemben, de tudod, néha úgy érzem, nem tudok zenélni. - arca kipirosodott, és félve nézett rám. Kínjában elnevette magát.

- Niall, de hisz te nagyszerűen gitározol. Mi az, hogy úgy érzed, nem tudsz zenélni? Olyan buta vagy! Te vagy a One Direction gyöngyszeme! A szőke gyöngyszem. - nevettem, majd átöleltem. - Kipróbálhatom? - kérdeztem a gitárjára mutatva, ami mellette feküdt a hintaágyon.

- Nyugodtan. - mosolygott, és láthatóan büszke volt, hogy valószínűleg ezután megkérem majd, hogy segítsen egy kicsit.

Megfogtam a gitárt, majd elkezdtem pengetni. Niall felnevetett.

- Már az is rossz, ahogy megfogod. Had mutassam meg. - elvette a gitárját, megfogta, és mutatta, hogy hogyan és mit kéne csinálnom. Mikor másodszorra odaadta, már meg volt elégedve a fogással. Viszont a hangok borzalmasak voltak. 

- Inkább hanyagolom. - mondtam elpirultan, és visszaadtam Niallnak a gitárt. - Játssz nekem valamit!

Niall rákezdett a Summer Love-ra. Olyan szép volt, ő maga, ahogy a zöldellő fák között ül egy hintaágyban, és tisztán, halkan énekel, s a gitárját pengeti. A látvány felért egy angyaléval is. Olyan büszke voltam Niallra. Annyira hálás voltam, hogy ismerhetem. Hogy a barátja lehetek. Hogy itt ülök vele és nekem játszik. Elmondhatatlan érzés volt.

Pár perc múlva kijöttek a fiúk is, kivéve Zaynt. Louis, Liam és Harry is bekapcsolódott az éneklésbe. És aztán én is, mivel minden dal szövegét kívülről tudtam.

- Hé, nincs is rossz hangod! - mondta Louis.

- Mi? Dehogy! - mondtam pirultan.

- Kéne egy lány tag is a bandába, nem fiúk?

- De, ez jó ötlet, mit szólsz? - kérdezte Liam nevetve.

- Abszolút benne vagyok. - nevettem én is velük.

- Bevesszük Eleanor-t meg Danielle-t is, és a végén mi leszünk az új S Club 7. - mondta Harry, mire mindenki felnevetett.

- Még nem is kérdeztük, hogy hogy érzed itt magad. - kérdezte Liam.

- Hát, ha komolyan gondoljátok a kérdést, és tényleg nem tudjátok, akkor elmondom, hogy nincs olyan lény, amely itt ne érezné magát fantasztikusan. - mondtam.

- Gondoltuk. Mind ezt mondja. - szegte fel az állát Lou, eljátszva hogy beképzelt.

- Emlékeztek, amikor először találkoztunk vele? Elájult. - nevetett Niall.

- Tényleg! Még Budapesten, a buszban. Mintha már évekkel ezelőtt lett volna. - emlékezett vissza Harry.

- Ja, meg mikor elszöktek éjszaka Zaynnel. Az kicsit para volt. - mondta Louis. 

- De az a videoklippünk lett az egyik legsikeresebb. - kacsintott rám Liam. 

Ahogy visszaemlékeztek a forgatás pillanataira, elszorult a szívem. Én csak néztem őket mosolyogva, és olyan felfoghatatlan pillanat volt. Mind olyan csodálatosak. Előttem voltak a kicsivel több mint fél évvel ezelőtt történtek. Amikor megismertem őket. Azok a csodás napok. Minden olyan más volt. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen elképesztő útra fordul az életem.

- Amikor Kenny első nap azzal jött vissza a buszba, hogy a lány anyja nem engedi, hogy benne legyen a klipben. - mondta Louis gúnyosan nevetve.

- Hééé! Nem tehettem róla. Tudjátok milyen ideges voltam? Nem álltam szóba anyámmal. - mondtam sértődötten.

- Óóóó, képes voltál ilyenre értünk? - gúnyolódtak.

- Ha-ha.

- Jólvan tee! - karolt át Louis, és összeborzolta a hajam.

- Olyan hihetetlen hogy itt ülök veletek. - csúszott ki belőlem az igazság, és rögtön belepirultam.

- Jajj, nekünk is olyan fantasztikus érzés hogy a barátaid lehetünk. - mondta Harry elvékonyított hangon és túlzott lelkesedéssel.

- Naa! Nekem tényleg jó. De figyeljetek, sose szeretném, ha azt hinnétek hogy a hírnév miatt vagyok veletek. Tényleg bírlak titeket. Nagyon is. - mosolyogtam. 

- Hát ez megható. - nevetett Louis pár pillanat csönd után, mire megforgattam a szemem.

- Mi is bírunk téged Sara. Örülünk hogy Zayn ilyen barátnőd talált magának. - karolt át Liam. Ő volt az egyetlen aki képes volt átérezni a komolyságomat.

- Jajj Liam, ez olyan szép volt. - törölgette a szemét Louis. - De oké, bevallom hogy én is örülök a normálisságodnak. - kacsintott Lou.

- És én is. - szólalt meg Harry, mire összenéztünk, és mindkettőnk fejében ugyanaz járt. Hogy ő szerelmes volt belém. Az emlékek hatására elmosolyodtam, és Harry nyilván tudta, hogy mire gondolok, ő is elmosolyodott az emléken. És ez így volt jó. Jó érzés volt túl lenni azokon a napokon.

Niall újra rákezdett egy dalra, mire halkan megint énekelni kezdtünk. Az egész olyan hangulatos volt, mintha egy filmben lettem volna. Imádtam azokat a perceket.

- Amúgy nem tudjátok hol van Zayn? - kérdeztem hirtelen.

- Nem tudjuk. Bent maradt. - mondta Liam.

Felálltam, és bementem megkeresni. Viszont a földszinten nem találtam. Felmentem az emeletre, és mikor beléptem a hálószobánkba, megtorpantam. Zayn ruhában és cipőben feküdt az ágyon, és édesen szuszogott. A látvány melengette a szívemet, és késztetésem volt hogy odabújjak hozzá, de nem akartam felkelteni, így halkan bezártam az ajtót, és lementem, vissza a fiúkhoz.

Nyilvánvaló, hogy Zaynt viseli meg legjobban ez az egész. Szegény nagyon fáradt és kimerült. Szüksége volt erre a kis pihenésre, de szerintem még több sem ártana neki. Úgy sajnálom amiért ilyen nehéz neki. Minden erőmmel azon leszek, hogy ezt megkönnyebbítsem számára.

2. Évad 13. Fejezet - Felfrissülés

Sziasztok!
Itt az új fejezet, ez kicsit rövidebb mint szokott, és nyugodt, romantikus hangulatú. Remélem tetszeni fog, mert ezután izgalmak következnek :) 
Várom a véleményeteket, és nagyon köszönöm az eddigieket! :) Jó olvasást xxx

A konyhában ültem, és vizet kortyolgattam. Már csak tényleg egy kis idő, mire hazaérnek.

Remegtem az izgalomtól. A lábammal folyamatosan doboltam. És reményekkel voltam tele. Reményekkel, hogy ők majd elfeledtetik velem az egész Byron dolgot. Hogy újra színt hoznak az életembe. Hogy felfrissítenek.

Lassan kortyoltam, és mindig épp hogy csak bevettem a számba pár csepp vizet. Nem tudtam mit csinálni, mégis találnom kellett valamit, hogy ne csak egy helyben üljek.

Folyton a konyhaablakon bámultam ki. Minden kis zajra azt hittem, hogy megérkeztek. De nem.

Már itt kéne lenniük - suttogtam magamnak miután az órámra néztem.

De még mindig nem jöttek.

Még egy kis idő után meguntam a várakozást, és felmentem a szobámba a mobilomért. Ahogy beléptem az ajtón, zajt hallottam lentről. Először kicsit megijedtem, aztán mint a pinty, úgy rohantam le a lépcsőn.

Zayn ott állt az ajtóban, lábai mellett a bőröndjeivel. Egyenesen állt, csendben, és engem nézett. Én megálltam a lépcső tetején egy pillanatra, mire halvány mosolyra húzta a száját. Leszaladtam a lépcsőn, majd pár centivel előtte megálltam. Pár pillanatig így álltunk, majd egyszer csak megfogta a csuklóm, lágyan magához húzott. Szabad kezét a derekam köré fonta, és még jobban magához szorított. Hosszan a szemembe nézett, majd csókolni kezdett. Az a csók! Szenvedélyes volt. Amolyan "nagyon hiányoztál, szeretlek, és annyira örülök hogy itt vagy" féle volt. Lassú, mégis vágyakozó és érzelmekkel teli. Beletúrtam a hajába, mire ő kicsit megemelte a derekamat, hogy szánk még jobban összenyomódjon. A lábam épp hogy nem ért le a földre, de ő erőfeszítés nélkül tartott. Mikor lerakott, elváltunk egymástól. Két keze közé fogta az arcom, és a homlokát az enyémnek döntötte.

- Nagyon hiányoztál. - suttogta rekedt hangján, és ahogy ajkai formálták a szavakat, hozzáértek az enyémhez, annyira közel volt.

- Te is. - suttogtam arcába. Hallottuk egymás zihálását, megérinthettük egymást, és érezhettem az illatát. Ez nekem mindennél többet megért. Bizsergés futott végig a testemen, és a már jól ismert vágy, hogy mégjobban közelebb tudhassam magamhoz. Gyenge csókokat nyomtam ajkára, közben aprókat sóhajtott. Annyira hiányzott ez az érzés. Semmi nem érdekelt akkor, csak Ő. Hogy itt van. Velem. És szeret. Engem.

- Hol vannak a többiek? - suttogtam még mindig arcába.

- Kint pakolnak. - mosolygott.

- Direkt nem jöttek be? - mosolyodtam el én is. Vállat vont, majd ismét megcsókolt.

Válla fölött láttam, hogy Liam jön fel a lépcsőn. Annyira örültem neki is, hogy azt elmondani nem tudom.

- Liam! - kiáltottam, majd odamentem, és szorosan megöleltem.

- Sara! Kösz, hogy vigyáztál a házra. - kacsintott, majd bement mellettem a házba. A többiek is követték, de előtte mindegyikük megölelt, és megajándékozott egy puszival.

- Annyira örülök, hogy itthon vagytok. - sóhajtottam elégedetten ahogy végignéztem a megtelt szobán.

- Na mesélj, hány betörőt játszottál ki és csukattad le, míg mi jártuk a világot? - kérdezte Louis.

- Ha-ha. - mondtam, majd eszembe jutottak a paranoiás kitöréseim. Abban a pillanatban mintha a szél fújta volna el. Mintha nem is létezett volna sohasem.

- Minden rendben volt, viszont halálra untam magam. Szörnyű volt!

- Bocsi, hogy egyedül hagytunk. - nézett rám Niall világítókék szemnével.

- Az tartott életben, hogy tudtam, hogy hamarosan hazajöttök.

- És a tánc? - kérdezte Harry.

- Ugh... Hát... - végiggondoltam az elmúlt táncpróbák eseményeit, és borzongás futott végig rajtam. Rossz értelemben. - Az nem dobott fel annyira, mint az, hogy hazajöttetek. - mosolyogtam, mire Zayn mellém jött, átkarolta a derekam, és adott egy puszit.

Egyébként úgy tűnt, hogy Zayn és Harry közt szent a béke. Valószínűleg megbeszélték a dolgokat, fölösleges lett volna ezen problémázni, csak megnehezítette volna a dolgukat. Inkább felejtsük el alapon senki se hozta szóba a dolgot.

Miután ebédeltünk, Liam és Harry lefeküdtek aludni, Niall pedig playstation-özött. 

Mi Zaynnel a szobánk ágyán feküdtünk.

- Mért nem alszol egy kicsit? Biztos nagyon fáradt vagy. - suttogtam miközben arcomat cirógatta.

- Nem akarok aludni. - mondta, és egy hajtincset a fülem mögé simított.

- Fáradt vagy. Látom rajtad. Holnap is lesz nap.

- Nem. Most nem akarok egy pillanatot sem nélküled lenni.

- Itt leszek.

- Akkor sem. Látni akarlak. - suttogta. Megfogtam a kezét amivel simogatott, majd lágyan megpusziltam. Egy másodpercig csak nézett, majd átkarolta a derekam, és magára húzott. Elterültem mellkasán. Kezeit a derekamon pihentette, majd egyikkel a gerincem vonalán rajzolgatott. Én csak behunytam a szemem, és hallgattam a szívverését.

- Még nem is meséltél az útról. - suttogtam behunyt szemekkel.

- Jó volt, és egyben nagyon fárasztó. A szokásos. - mondta. Ahogy rekedtes hangján megszólalt, éreztem a rezgést a mellkasában. Hihetetlen élmény volt ez számomra.
- Olyan jó megint veled lenni. - mondtam olyan halkan, hogy azt hittem, nem hallotta. De tévedtem. Válaszul egyik kezével a hajamat kezdte simogatni, és adott egy puszit a fejem búbjára. 
- Nekem is. El sem tudod képzelni mennyire. Nagyon elfáradtam. Erőt adsz. - suttogta fülembe, és ennek hatására libabőr futott végig a testemen. Elmosolyodtam.
Sokáig így maradtunk. Csak élveztük egymást. Éreztük a másikat, megérintettük egymást, és ez elég volt. Ez volt az első alkalom, amikor ennyire sokáig volt távol. És azt hiszem, ez meg is látszott rajtam. De most hogy itt van, mintha nem is emlékeznék a fájdalmakra amit éreztem. Itt van. Velem. Ő! Zayn Malik. 
Még mindig feldolgozhatatlan számomra, és talán az is marad. Nem tudom, mikor jutok el arra a pontra, hogy megszokottá válik az, hogy velem van. Talán soha. De ez így jó. Szeretem. Nagyon.
Ahogy a csendes ház ismét megtelt, boldogság töltött el. Zayn ölében feküdtem, és nem érdekelt semmi más a világon. Alig vártam a következő napokat, amiket együtt töltünk majd. Most nem akartam arra gondolni, hogy hamarosan újra elmennek. Még nem akartam rá gondolni. Csak élvezni a pillanatot.

Addig hallgattam Zayn egyenletes lélegzetét, amíg álomba nem merültünk mindketten.

2. Évad 12. Fejezet - Tánclépések

Sziasztok!
Itt az új fejezet, bár azt kell mondanom, hogy kérés nélkül nem igazán vagytok aktívak a visszajelzés terén. Ezt valahogy nem kedvelitek, vagy nem tudom, de azt kell hogy mondjam, hogy úgy érzem, alig vannak olvasóim a 131 rendszeres olvasóból. Most ismét meg kell hogy kérjelek titeket, hogy a fejezet végén szavazzatok, vagy kommenteljetek, hogy lássam, hogy itt vagyok még. :)
Remélem tetszeni fog a fejezet. Jó olvasást. xxx

Másnap reggel feszülten keltem. Tudtam, hogy ma ismét tánc van, de az nyugtatott, hogy a héten ez az utolsó alkalom. Ráadásul holnap hazajönnek a fiúk. Juhé.

Kikászálódtam az ágyból, és rémülve néztem az órára. Dél volt. Ezek szerint kialudtam magam. Vagy mégsem...
Lementem "reggelizni", majd felöltöztem. Felvettem a szürke melegítőnadrágomat és a fekete toppomat, a szokásos táncos cuccot. Copfba kötöttem hosszú, szőkésbarna hajamat, majd felvettem a fehér, magasszárú Conversemet, és készen álltam az indulásra. Vettem egy mély levegőt, és kiléptem az ajtón.
Lassan, ráérősen sétáltam a táncstudió felé. Próbáltam minél tovább húzni az időt, bár tudtam, ami késik, nem múlik.
Mikor odaértem, szokás szerint hiányos volt a csapat. Egy valaki hiányzott.

Mikor Josh tudatta velünk a mai alkalom tánctémáját, lefagytam.
- Oké, a mai órán leginkább a lányokra lesz szükségem. Szexis táncot fogunk tanulni. Egy kicsi salsa, balett, keverve a hip-hoppal. Eszméletlen lesz! Na, álljunk be! - tapsolt kettőt, az arcán izgatott vigyor terült szét. Remek. Már csak az hiányzott, hogy az összes lány feltűnően ingassa magát Byron jelenléte miatt... És a legrosszabb, hogy most nekem is közéjük kell tartoznom. De nem érdekel. Akkor is megtanulom a táncot. Nekem ez a dolgom. Nem fog érdekelni Byron. Talán nem figyel majd.

Mikor az első lépéseket megtanultuk, az ajtó kinyílt. Byron lépett be rajta. Szinte látható volt a tekintély, ami körülvette amint a légkörbe került. Haja kócosan meredezett az ég felé, fekete atlétáján át kirajzolódtak izmos vonalai. Ahogy belépett, egy elképesztő mosolyt engedett meg magának, amire elhangzott pár sóhaj vagy kuncogás.
- Állj be Byron, gyerünk, hop-hop! - tapsolt szigorúan Josh. Nyilván neki is elege volt a szemtelen fiúból, de talán rájött, hogy nem tud vele mit kezdeni, így csak tudomásul vette, hogy mostantól mindig késni fog. 
Byron végigsétált a termen, de én egyetlen pillantást sem vetettem rá. Összefontam magam előtt a karomat, és egyenesen néztem előre. A szemem sarkából láttam ahogy rám mosolyog, majd beállt a helyére.
- Elölről! Lányok előre, fiúk hátra! - utasított Joshua.
Miközben hallgattuk a mozdulatok leírását, hogy mit kéne pontosan csinálnunk, a fiúk hátraálltak a mögöttünk lévő tükörhöz. Lassan, lépésenként kellett utánozni a csípőkörzéseket, a testhullámzásokat, kihívó lépteket, és a sok "önsimogatást". Mikor már lassan tudtuk, hogy mi-mi után következik, egyszer csak Josh felszólalt.
- Nézzétek csak Sara milyen jól csinálja. Gyere ki Sara, mutasd meg hogy hogy kell ezt csinálni! - hívott.
Én lefagytam. Pont ettől féltem, hogy Byron előtt kell ingatnom magam, és reménykedtem benne, hogy nem figyel majd. Erre tessék.
Nem mozdultam, nem is pislogtam, csak bámultam Joshra, aki kezével intett, hogy menjek már. Lassan megmozdultam. Nem néztem senkire mikor kiálltam a többiek elé. A cipőm orrát vizsgálgattam, mikor Josh elkezdett számolni. Biztatóan biccentett, mire jól megfontoltan elkezdtem mozogni. Először a csípőmmel köröztem, közben beletúrtam a hajamba. Lassan elkezdtem a tengelyem körül forogni, miközben a csípőmet ugyanúgy mozgattam. Végig lefelé néztem. Mikor bejártam a kört, lehajoltam, és hirtelen felegyenesedtem, hagytam, hogy a hajam repüljön a lendülettől. 
Josh közben folyamatosan számolt, adta az ütemet, és olyanokat mondott, mint "Ez az, van benne dögösség, szenvedély, így kell ezt csinálni, látjátok?"
Végigsimítottam a kezemmel csípőm tetejétől le a combom aljáig, közben leguggoltam. Térdre ereszkedtem, megráztam a fejem kétszer, majd hullámozva felálltam. Lassan léptem kettőt előre, majd tettem egy csípőkörzést, közben a kezeimet a bordám vonalától indulva  párhuzamosan toltam felfele, míg ujjaim beleszaladtam a hajamba. Egy lépéssel hátat fordítottam a többieknek, a kezem még mindig a fejem tetején pihent, a fejemet hátrabillentettem, s kezeim lecsúsztak a mellkasomig, majd kinyújtottam őket oldalra. Megforgattam a csuklóimat, közben terpeszállásba tettem lábaimat. 
Nem gondolkodtam közben, csak csináltam a betanult koreográfiát. Viszont mikor megfordultam, akkor először találkozott a tekintetem Byronéval, aki alsó ajkát megharapta, és összeszűkült szemekkel figyelt, miközben táncoltam.
A következő mozdulatban lassan leguggoltam úgy, hogy combjaim szétnyíltak, a sarkaim viszont egymáshoz közel voltak,  kezeimet pedig végigcsúsztattam a combjaim belső részén. Mikor leguggoltam, megpördítettem a fejem hogy lobogjon a hajam, majd lassan, úgy álltam fel, hogy közben beleharaptam a számba. 
Josh abbahagyta a számolást, majd mindenki tapsolni kezdett. Elpirultam, a szívem gyorsan dobogott a lámpaláztól. Byron tekintete égetett, szinte lyukat vájt testembe.
- Ez az Sara, jól van, nagyon ügyes vagy. Ugye milyen eszméletlen ez a tánc? És ez még csak a fele a koreográfiának. Rendben Sara, ez a szerep a tiéd, állj előre, szólót fogsz táncolni. - mondta Josh, mire szemeim kikerekedtek. Egyrészt örültem, mert a következő versenyen vagy fellépésen ez jó esély lehet a kitörésre, ám ezt nem egy erotikus tánccal akartam elérni. Mielőtt tiltakozhattam volna, Josh elindította a zenét, és számolni kezdett, majd rám szólt, hogy álljak a helyemre, vagyis legelőre.
Mielőtt elindultam volna, akaratlanul is vetettem egy pillantást Byronra. Most nem mosolygott, csak feszülten állt a hátsó tükörnek támaszkodva, a karjait összefonta maga előtt, az egyik lábát a másik elé támasztotta. Arca komoly volt, de nem komor. A szeme csillogott, és komolysága ellenére szemtelenül vidám, gúnyos, és egyszerre vágyakozó. Pontosan engem figyelt, egy másodpercre sem vette le a szemét rólam. Ahogy beálltam a helyemre, minden pillanatban éreztem égető pillantását. Egyre zavarbaejtőbb volt. Csak jussak már haza innen.

Mikor vége lett a próbának, én szokás szerint lassan öltöztem. Mire végeztem, a studió kiürült. Vagyis azt hittem.
Ahogy kiléptem az öltözőből, rögtön Byronba ütköztem, aki, amint elé értem, közelebb és közelebb jött, ezzel engem a falhoz tolva. Teste nem került közel hozzám, csak egyik kezével fogta a csuklómat.
- Mi a fenét csinálsz? - csattantam ki, és kirántottam a kezem szorításából. 
Nem szólt semmit, kezét elhúzta, majd mindkét tenyerével a fejem mellett a mögöttem lévő falra támaszkodott. Bekerített tartásával, de nem jött közelebb.
- Csak azt akarom mondani... - suttogta, de félbeszakítottam.
- Hogy jól táncoltam? Igen? És? Kit érdekel? Engedj elmenni! MOST! - kiabáltam az arcába, de ő csak pimasz mosolyra húzta az arcát.
- Mért vagy ilyen betegesen ideges, mikor velem beszélsz? - vigyorgott önelégülten, arca kínosan, túlságosan is közel volt az enyémhez, de még mindig tartotta azt a távolságot, amiből érezhető volt, hogy még nem vagyunk régóta ismerősök, és ő sem nagyon mer közelebb jönni.
- Mert ezt hozod ki belőlem, azért! Mert felidegesítesz! - kiabáltam.
- Mit tettem? - kérdezte ártatlanul.
- Idejöttél. - válaszoltam fojtott hangon, résnyire szűkült szemmel.
- Van valakid? - suttogva váltott gyorsan témát.
- Mi közöd hozzá? - szinte köptem az arcába.
- Ha megkérdezem, már van hozzá közöm. - nem tetszett a válasza.
- Igen, van valakim. - felszegtem az állam - És ő az egyetlen, akit a legjobban szeretek a világon. Fogtad?
- Jó. És ezt mért úgy mondod nekem, mintha be akartam volna próbálkozni? - kérdezte felhúzott szemöldökökkel. Gúnyos vigyorra húzta a száját.
- Mivan? Akkor minek kérdezted?
- Mert érdekelt. - vonta meg a vállát, és kicsit közelebb került hozzám.
- Te teljesen hülyének nézel? Vagy hülyét akarsz csinálni belőlem? Engedj el! - kiáltottam rá, és próbáltam a karjait eltolni mellőlem, hogy szabad lehessen az utam, de ezzel csak azt értem el, hogy közelebb jött hozzám. 
- Te sose akarsz velem beszélgetni. Itt mindenki tök jófej velem, te meg csak ellenségeskedsz, mint egy pulyka. - nevetett csintalanul.
- Nem vagy szimpatikus. - préseltem ki az ajkaim között, majd erőltetetten elvigyorodtam. Azt vettem észre, hogy szörnyen gyerekesen viselkedünk. Mind a ketten. Vagyis lehet, hogy neki alapból ilyen a természete - kinézem belőle -, de én... Nem ismerek magamra.
Vettem egy mély levegőt, és gúnyosan vigyorgó szemébe néztem.
- Rendben. - szólaltam meg kicsivel halkabban. - Mit szeretnél?
- Hű, gyors váltás. Ügyes. - biccentett nevetve.
- Ne akard hogy elveszítsem a hirtelen jött türelmem. Válaszolnál?
- Nagyon jól táncolsz.
- Ezt már mondtad.
- Szeretnék tanulni tőled.
- Mi? - nevettem fel.
- Mióta táncolsz?
- Kb. 2-3 hónapja.
- Hű. Azt hittem legalább 2-3 éve. Hány éves vagy?
- Nemsokára 17.
- Honnan jöttél?
- Itt lakok Londonban.
- Biztos, hogy nem Brit vagy. Hallom a beszédeden. Igaz, nagyon jól beszélsz angolul, szinte nincs is akcentusod, de hallom, hogy nem teljes. Hol születtél? 
- Magyarországon, Budapesten.
- És hogy kerültél ide Londonba? - rájöttem, hogy ennél többet nem szabad elárulnom. Túl sokat kérdezősködik. Még elárulom magam. Úgy döntöttem, hogy itt a vége a kérdezz-feleleknek. Amúgy is kényelmetlenül éreztem magam a közelségében. Nem volt annyira közel, számomra mégis túl közel. Hozzám csak egy valaki jöhet ilyen közel.
- Elég, mostmár mennem kell. - bújtam ki a karjai alól. Ahogy visszafordultam, ugyanabban a pózban állt, a fejével kissé hátrafele nézve.
- Köszönöm hogy válaszoltál. Remélem legközelebb többet elárulsz. És remélem hogy lesz még ilyen alkalom, hogy képes leszel normális emberi módjára hozzám szólni. - ellökte magát a faltól, és szemtelenül mosolyogva sétált el mellettem. Ahogy elment előttem, végig a szemembe nézett, majd végignézett rajtam, és újra a szemembe. Majd elfordult, és elment.
Én meg csak fújtattam az utolsó megjegyzésétől. Aztán végiggondoltam az előbb történteket. 
Nem hinném, hogy lesz még ilyen alkalom, ugyanis kerülni akarom. Nem beszélhetek senkinek magamról, vagy ki kell találnom valamit. Meglátjuk. Bár Byron nem ér annyit, hogy hazudjak miatta. Elég irritáló, amúgy is. Most is csak azért beszéltem vele, mert én nem süllyedek le a szintjére. Jó, sokszor elkap a düh, és gyerekesen viselkedek, és valószínűleg ez még meg is fog történni. De én tartom magam az elveimhez. 
Most pedig hazamegyek, hogy lenyugodjak, és rendet tegyek otthon. Rendes, otthonos lakásban akarom hazavárni szeretteimet.

2. Évad 11. Fejezet - Részlet

Sziasztok! :)

Nem nagyon volt még időm megírni a teljes fejezetet, viszont mindenképpen akartam hozni valamit, ezért most egy rövid részlettel szolgálhatok nektek. Remélem tetszeni fog, nem olyan eseménydús, de az ezután következő fejezetek bepótolják majd. ;)

Amint tudom, hozom a teljes fejezetet, igyekszem. 
Ja, és nagyon nagyon köszönöm a díjakat amiket tőletek kapok! Sajnos nem tudom kitenni, mert csak pár blogot olvasok, azoknak pedig már többször is tovább adtam a díjat, úgyhogy inkább csak megköszönöm :) Nagyon jól esik! :)
Na, nem húzom tovább az időt. Véleményeket hagyni a kommentárokban mindig ér. Jó olvasást xxx♥

Mikor hazaértem, a táskámat levágtam a földre, magamat pedig a fotelbe. Felhúztam a lábaimat és a karjaimmal átkulcsoltam a térdem, és a lehető legsértődöttebb arcot vágtam.

A durcázásomat a telefonom csörgése szakította meg, aminek nagyon örültem jelen pillanatban.

- Halló? 

- Szia Édes. - hallottam meg egyetlen szerelmem rekedtes hangját. Elmosolyodtam. 

- Szia. - suttogtam vissza lehunyt szemekkel.

- Miújság? Minden rendben otthon?

- Igen, persze. Ma voltam táncolni, és... és... meg beszéltem Viviennel tegnap este, úgyhogy minden oké. - mondtam a lehető legvidámabban, ahogy csak tőlem telt. Nem akartam szólni neki a közellenségemről. Jobb, ha egyenlőre nem tud róla. Most legyen ott a munkában 100%-osan. 

- Helyes. Van egy jó hírem. Holnapután kora délután már otthon leszünk. - hallottam a hangján hogy mennyire fáradt, és mennyire feldobja ez a tudat.

- Hála a jó égnek! - csúszott ki belőlem kicsit gyorsabban mint kellett volna.

- Tuti, hogy minden oké? - nevetett.

- Persze, persze. - dörzsöltem meg a homlokom.

- Alig várom hogy lássalak. - suttogta rekedt, mély hangján, és ez annyira beindított, hogy ha itt lett volna előttem, egy másodperc sem kell és ráugrok. Sóhajtottam egyet.

- Én is. - kis szünet. - Hiányzol. - mondtam olyan halkan, hogy csoda ha meghallotta.

- Te is nekem, hidd el, iszonyú nehéz nélküled dolgozni. De jobb, hogy otthon maradtál. Így legalább senki nem fogja a gyanút, hogy együtt vagyunk.

- Uggh. Kérdezgettek?

- Hát, ami azt illeti, a szokásostól eltérően többször kérdezik hogy melyikünknek van barátnője.

- Sajnálom. Tényleg, nézd, elmondhatjuk nekik, nem kell... - mondtam, de itt félbeszakított.

- Shh! Megtartjuk a titkot, ameddig lehet.Rendben?

- Rendben. - sóhajtottam.

- Na, most mennem kell, ne haragudj. Amint tudlak, hívlak. Szeretlek.

- Én is téged. Vigyázzatok magatokra, oké? A fiúkat puszilom.

- Átadom. Te is vigyázz. - és a vonal megszakadt. Erre a pár percre éreztem újból, hogy élek. Mármint hogy élet van körülöttem. Egy pár percre újra megszínesedtem, de most, hogy már nem hallom a hangját, újra elhalványultam. Újra visszakerültem a csendes, nagy házba. Egyedül.

Egyre jobban az agyamra megy ez az egyedüllét. Talán csak Byron teszi mégjobban elviselhetetlenné, de az bizonyos, hogy a magány nem nekem való.

Felálltam, hogy kimenjek a konyhába vacsizni, de amint felálltam, hirtelen borzasztóan rossz érzésem lett.Egyszerre kiszolgáltatottnak, és gyengének éreztem magam. 

Valaki figyel. Valaki itt van.

A testemen egy különös, de iszonyú borzongás futott végig. A félelemtől alig tudtam megmozdulni. Amint észbekaptam, körbe kezdtem forgolódni, és jól megnézni mindent. De nem láttam sehol senkit. Odamentem az ablakhoz, és minden függönyt gondosan behúztam. A lemenő nap narancssárga fénye játszadozott a selyemfüggöny redőin, ahogy elhúztam őket. 

Amint biztonságban éreztem magam, a félelem eltűnt.Ez a paranoia egyre rosszabb. Ugyan ki figyelne? Nem jár erre senki. Ez London egyik legeldugottabb helye. Senkinek sejtése sincs, hogy itt lakhatnak a fiúk. A kapun senki nem tud bejutni, hiszen bezártam. És ha átmászott? Valahol? Hátul esetleg? Ha bejutott és a fenyőfáknál bujkál?

Te jó ég, esküszöm nem vagyok normális. Hirtelen elkapott a pánik. Bárki, bárhogy bejuthat ide, ha akar. És lefotózhat. Akár meztelenül is. Itt vagyok. Egyedül. Egy hatalmas házban. Egyedül.
Lerogytam a kanapéra, és kitört belőlem a sírás. Nem hiszem el, hogy ez történik velem, amikor mindenem megvan. Én lehetnék az egyik legboldogabb lány a világon, erre ilyen problémáim vannak. Hülyeség.
Embereld meg magad, Sára! Hogy fogod bírni, ha az egész világ elé kikerülsz, és tudni fogják, hogy Zayn barátnője vagy? Milyen puhány vagy! Gyerünk! Azt akarod, hogy a világ egy ilyen törékeny, és sebezhető lányt lásson Zayn mellett? Le is fognak hurrogni az biztos! Na, gyerünk, állj fel, és vegyél bátorságot!

Elment az étvágyam. Evés helyett inkább rögtön a szobámba mentem, és lefeküdtem aludni. Szükségem van a pihenésre. Jobban mint bármikor máskor.

2. Évad 10. Fejezet - Utálat

Sziasztok!:)
Most remélem nem késtem sokat a fejezettel, nagyon köszönöm a kommenteket, nagyon jól esnek. Remélem ez a fejezet is tetszeni fog. :) xxx

Mikor kinyitottam a szemem, sötét volt. Lassan felemeltem a fejem, és körbenéztem. A TV-ben a Gossip Girl ment, a ház csendes és üres. Úgyhogy nem, nem aludtam annyit, amennyit szerettem volna. Még nem jöttek haza.

Mikor ránéztem az órára, fél 3-at mutatott. Éjszaka. Remek. Úgy látszik, kimerített a tegnapi nap.
Bementem a konyhába, és ittam egy pohár vizet. Szomjaztam, de a víz nem segített teljesen. Szomjaztam a társaságra, a barátokra, bulikra.
Nem tudtam, mit csináljak. Nem voltam fáradt egyáltalán. Kipihentem magam. Így úgy döntöttem, elmegyek zuhanyozni, aztán lesz ami lesz.
Ahogy a forró vízcseppek végigszáguldoztak a testemen, ellazított. Mintha abban a néhány percben a világ nem is létezne. Vagyis létezne, csak gondok nélkül. Abban a néhány percben nem létezett Byronnak a gúnyos nevetése, az egyedüllét, a hiányérzet. Az izmaim ellazultak, és csak a víz létezett, meg a gőz.
Mikor kijöttem, felszabadult érzés kerített magába. Jól esett a forró zuhany, mintha megkönnyebbültnek érezném magam.
Bementem a szobába, és elővettem a laptopot. Felmentem facebookra meg twitterre, de nem sok érdekeset láttam.
Aztán megakadt a szemem valamin - vagyis valakin - és a szívem örömódát kezdett dobogni.
Vivien elérhető volt a chaten, nekem meg egy pillanatra megszakadt a szívem. Mennyire elhanyagoltam. Mennyire egy mocsadék vagyok. Örültem magamnak, hogy teljesült az álmom, és megfeledkeztem arról, aki kiskorom óta a legjobb barátom. Hirtelen undorodni kezdtem magamtól. Szörnyű barát vagyok. Biztos azt gondolja, hogy tökéletes az életem, mindenem megvan és már nincs szükségem rá. Amikor ez egyáltalán nem így van. Most van a legnagyobb szükségem rá, csak nem jöttem rá eddig.
Gyorsan ráírtam. Először is megkérdeztem, hogy mit csinál fent ilyen későn - vagy inkább korán.
Nem válaszolt rögtön. Nem tudom hogy látta-e, és gondolkodott hogy mit írjon, vagy csak nem jelentkezett ki, és amúgy meg alszik, én csak itt magamban beszélgetek.
Viszont egyszer csak elkezdett villogni az ablak.

"Sára!!! Hihetetlen hogy beszélünk! Én, hát nem nagyon tudok aludni, ezért feljöttem... De mesélj te! Basszus de hiányzol! Annyira rég beszéltünk, biztos minden szuper nálatok! De talán elmondani könnyebb mint írni, nem...?"

Hirtelen nem értettem mire érti a mondat utolsó felét, de pár pillanat múlva kiderült. Videóhívást indított. 
A szívem majd' kiugrott a helyéről, ismét éreztem azt a lányos izgatottságot, amikor átbeszélünk mindent, csacsogunk, nevetünk, és mialatt ez az érzés átfutott rajtam, ismét eszembe jutott, hogy mennyire de mennyire hiányzik.
Elfogadtam a felkérést, és pár másodperc után Vivien ott mosolygott a képernyőmön.
- Sziaaa!!! - nevetett felszabadultan, és látszólag ő is örül, hogy beszélhetünk.
- Szia Vivien, te is annyira hiányzol, és kérlek ne haragudj hogy ennyire elhanyagoltalak! Szörnyen érzem magam, de annyira hiányzol! Ha legközelebb hazamegyek, az egész időt együtt töltjük, világos? - nevettem én is a kamerába.
- Benne vagyok! Hallod tényleg nagyon hiányzol, és gondoltam hogy azért nem hívsz meg nem írsz, mert annyira jól érzed magad! - mosolygott sokat sejtően - Na de mesélj, milyen London? És a fiúk? Még mindig nem tudom elhinni, hogy Zayn barátnője vagy! TE JÓ ÉG. - nevetett.
- Nekem mondod? Hidd el, még nekem is nehéz felfogni. - mosolyogtam.
- De ők hol vannak? És te mért nem alszol? - kérdezte, mert bizonyára meglátta az arcomon a fájdalmat, mikor a fiúkról kérdezett.
- Hát, tudod most az új album miatt rengeteget utaznak. Európában, de inkább Amerikában. Rengeteget vannak távol, és... és annyira hiányoznak... - mondtam, és nem akartam ezt, de amióta a fiúk utaznak, most először gördült le egy könnycsepp az arcomon. Valahogy ez most akar kijönni belőlem. Mikor megláttam Vivien szomorú és egyben döbbent arcát a képernyőn - nyilván nem erre számított -, rögtön letöröltem a könnycseppet. - De ne beszéljünk most erről, a lényeg, hogy minden rendben és tényleg, London eszméletlen, imádom, meg a fiúkat is! Tényleg élem az álmom! - mosolyodtam el, majd elmeséltem szinte mindent unokatesómnak. Ő is rengeteget mesélt, hogy mennyire unja a sulit, és mennyire irigyel, hogy én suli helyett táncolok. Tudtára adtam, hogy én pedig igenis tanulni szeretnék, csak sose jön össze a magántanár fogadása. Itt hülyének nézett, de hamar túlléptünk, rengeteg mesélni valónk volt egymásnak. Aztán 5 órakor úgy döntöttem, elköszönök.
- Hallod, menj már aludni, neked holnap suli! Normális vagy egyáltalán? - cukkoltam nevetve.
- Nem, szerintem nem, de ez sokkal jobb volt mint az alvás. Nagyon hiányzol. - mondta komolyan.
- Te is nekem, ne tudd meg mennyire. Figyelj... Mostantól beszéljünk sűrűbben, oké? És mindenképpen találkozunk, ha hazamegyek! Sőt, te is eljöhetsz ide! - kacsintottam rá.
- Ha-ha, jó is lenne! Na de - ásított egyet - tényleg megyek, egy óra múlva kelnem kéne. - nevetett.
- Ez nem vicces, el fogsz aludni órán! - mosolyogtam hitetlenül.
- Ez nem újdonság. Mindig azt csinálom. - kacsintott.
- Rendben akkor... Vigyázz magadra. Majd beszélünk. - mondtam nyomatékosan.
-Igen. Te is vigyázz magadra. És fel a fejjel. - mosolygott. Integettünk egymásnak, aztán kilépett. Sóhajtottam egyet, majd lehajtottam a laptopot.
A Viviennel való beszélgetés ráébresztett, hogy mennyit változtam ez a fél év alatt. Hogy mennyire más lettem... Nem feltétlenül rossz értelemben, de ahogy vele beszéltem, elő jött a régi énem. És ez jó volt. Önmagam lehettem egy kis időre.
Ledobtam magam az ágyra, és én is úgy gondoltam, hogy most alszok egy kicsit, hogy legyen erőm a tánchoz. A tánc. Hja... A Vivien által átsugárzott erő és boldogság egy pillanat alatt lecsökkent mikor eszembe jutott Byron tenyérbe mászó képe. De végül elaludtam.

Reggel 10-kor már ébren voltam, és tudtam, hogy már csak 3 és fél órám van az indulásig. Komolyan számoltam a perceket, és minden perccel egyre idegesebb lettem.
Nem!! Nem lehet igaz hogy ezt csinálja velem. Most komolyan én mérgelődöm, nekem teszi tönkre a hangulatomat? Nem, én nem vagyok ilyen gyenge. Mit képzel magáról? Rám nincs olyan hatással mint a többi lányra. Nem. Velem nem fogja ezt csinálni.
Elhatároztam, hogy kidobom a fejemből, és nem gondolok rá többet, és utat engedek a szép, boldog gondolatoknak. Mint például hogy Hawaii-n fekszek a tengerparton, egy szál fűszoknyában és kókuszdió melltartóban, és lassított felvétellel nevetgélek, és szaladok be a vízbe, aminek minden egyes vízcseppje körülölel. A hajam lobog utánam, én nevető arcomat a nap felé tartom, és aztán... a nap... a napnak feje van. Arca. És nevet. Gúnyosan. Kék szeme és szőkésbarna haja van. Mi? Ez meg hogy lehet? 
Ennyit a relaxációról.

Ebédeltem, és az ebéd is arra utalt, hogy ebéd van. Mármint dél. És megint pár órával közeledtem a 2 órához. Oké, most megnyugszom, és TV-zek. Az értelmetlen  és nyálas brazil szappanopera kicsit levett a tudatom értékeiből, úgyhogy sikerült elütnöm valami rendkívül hasznossal azt a kis időt az indulásig.

Aztán eljött a fél 2. Indulás.
Azt vettem észre magamon, hogy gyorsan kapkodok, gyorsan veszem fel a kabátomat, és a cipőmet, és már rohanok is ki az ajtón. Most meg izgatott lettem? Most mi a szar van velem? Most utálom, vagy szimpi? Utálom. Utálom, ez biztos. Na gyerünk.
Mikor odaértem - szokatlanul hamar -, már mindenki a teremben volt, kivéve egy valakit. Byront nem láttam sehol.
Örvendve álltam be, és vártam Joshua-ra, hogy mutassa a tánclépéseket. 5 perc múlva az ajtó kinyílt.

Byron lépett be rajta. Ma a haja inkább szőke volt, mint barna, és fel volt zselézve. Kék szeme ma is ugyanúgy csillogott, és ugyanaz a  sportos felszerelés volt rajta. Táskáját ledobta a földre maga mellé, és besétált közénk. 
Az arcom eltorzult, és szemforgatva fordultam vissza Josh felé. A többi lány halkan sóhajtozott ahogy Byron végigsétált a termen, és beállt a helyére.
- Mostantól azt tervezed, hogy mindig késni fogsz? - nézett Byronra Josh, kicsit szúrósan.
- Meglátom még. - felelte szemtelenül vállvonogatva. A lányok kuncogni kezdtek laza válaszán. Hű, de humoros.
- Örülnék, ha nem. - vágta rá Josh szemrehányóan, majd tapsolt kettőt, és intett, hogy előröl. 
Próbáltam a táncra koncentrálni, mindenről megfeledkezni, hogy kiadhassam a gőzt. És sikerült is. Legalább a tánc itt van nekem.

Az öltözőben most feltűnően lassan öltöztem. Semmi kedvem nem volt összefutni Byronnal, inkább hallgattam a lányok csacsogását, hogy milyen helyes.
- Sara, te mit gondolsz? - kérdezte Jane, az egyik lány.
- Szerintem egyáltalán nem helyes, és frusztráló, megengedhetetlen stílusa van. - jelentettem ki, miközben kötöttem a cipőfűzőmet. A lányok mind megálltak, és döbbenten néztek rám. Pár pillanat múlva megkönnyebbülten néztek egymásra, hogy eggyel kevesebb vetélytárs. Most én döbbentem le.
- Hogyhogy? Hű, te tényleg nem vagy normális. - nevetett Jane, és biztosra veszem hogy amolyan lányos viccnek szánta. Bár lehet, hogy igaza van. De ha tudnák, hogy nekem ki a barátom... 
Az öltöző már majdnem kiürült, amikor én is kibotorkáltam. Csend volt a studióban, úgyhogy nyugodtan mentem végig a folyosón, közben dúdoltam a fiúk egyik új számát.
Mikor kimentem az ajtón, pár pillanatig vártam az elkapó karra, de nem történt semmi. Megnyugodva és felszabadultan indultam hazafele. Legalább ma megúsztam a társaságát.

Amikor viszont kikanyarodtam az utcából, szó szerint beleütköztem Byronba, aki a kerítésnek támaszkodva állt. És várt. Hogy mire? Jó kérdés.
- Hé! - kapott el, mikor neki ütköztem.
- Mi hé?! Mért nem állsz odébb? - ideges lettem. Nem akartam vele találkozni. Mért áll az út közepére? Pff.
- Mert így viccesebb. - húzta féloldalas mosolyra a száját.
- Tényleg nagyon vicces. Elengednél? - kérdeztem sürgetően, mert elállta az utat.
- Kerülj ki. - vonta meg a vállát lazán.
- Most meg mivan? Szórakozni akarsz? - kérdeztem egyre dühösebben. 
- Már most is szórakoztatsz. - nevetett gúnyosan.
- Neked meg mibajod van? Engedj el, nem férek el tőled. - mondtam lassan kiejtve minden szót, ezzel magamat is nyugtatva, és neki is a tudtára adtam, hogy lassan robbanok.
- Csak tessék. - állt félre, utat engedve nekem.
- Na végre. - forgattam a szemem, majd el viharoztam - volna, ha nem kapja el a karom.
- Ez a beszélgetési szándékodat jelző szokásod? - fújtattam.
- Akár. - mosolygott. - Csak azt akartam mondani, hogy ma is jól táncoltál.
- Tudom. - emeltem fel a fejem. - Ezt minden nap a tudtomra akarod adni? - kivettem a kezem a kezéből, és már indultam haza.
- Mondhatom azt is, hogy szörnyen táncolsz. Így jobb? - vigyorgott.
- Inkább ne mondj semmit. - intettem vissza neki, majd gyors léptekkel hazaigyekeztem.

Nem hiszem el hogy ma is megtalált. Elegem van belőle. Ebből a stílusából, egyszerűen utálom. Utálom, utálom, utálom! Valami elmegyagyás, soha nem mond semmi értelmeset, csak idegesíteni akar. Ughh, kiiratkozok táncról. Elég volt ebből, még csak 2 napja van itt és máris kiakaszt.
Utálom.

2. Évad 9. Fejezet - Új srác

Sziasztok! 
Remélem mindenkinek jól telt a szilveszter, és jól teltek a karácsonyi ünnepek. :) 
Köszöntöm az új rendszeres olvasóimat, nagyon örülök, hogy hamar összegyűlt a 130 ember! :)) 
A szavazatok nem gyűltek össze, viszont úgy döntöttem, hogy kirakom a fejezetet. Mostantól újra suli, az új célpont amit kitűzhetünk, az a tavaszi szünet, de megpróbálok ebben az időben is írni, és közzé tenni a fejezeteket. Remélem tetszeni fognak az ezutáni részek is, és kérlek titeket, hogy kommentbe írjatok véleményt. Nagyon köszönöm az eddigi véleményeket, mindig mosolygok az olvasásuk közben, és iszonyúan jól esnek, tényleg! :)♥ Most nem húzok határt, hogy mikor jön a következő fejezet, amint tudom, kiteszem! :) Viszont várom a kommenteket!
Már nem húznám sokáig az időt, annyit még elmondanék, hogy nyitottam egy új blogot, de nem szeretném publikálni, mert nem a 1D-vel kapcsolatos, simán egy történet, mert nagyon megszerettem írni, és ihletet kaptam, így belekezdtem. Akit viszont érdekel, az keressen meg valamelyik elérhetőségemen (jobb oldalt megtaláljátok a linkeket), és annak szívesen elküldöm levélben. :)
Köszönök mindent, remélem 2013-ban is okozok nektek szép pillanatokat a történetemmel. :)
Jó olvasást, és BÚÉK! :)♥ xxx

Reggel kipihenten keltem.
A tegnapi vacsora Zaynnel hihetetlenül jól sikerült, nagyon jól éreztük magunkat. És félek, hogy talán ez volt az utolsó ilyen könnyed vacsoránk együtt.
Ma viszont ismét el kellett menniük, amiért szörnyen lehangolódtam már az első percben amikor felkeltem.
Egy puha csókot kaptam a homlokomra. A már felöltözött Zayn állt az ágyam mellett, és lágyan simogatta a hajam.

- Hiányozni fogsz. - suttogta bűnbánóan.
- Te is. - mondtam, és hangomon akaratlanul is kihallatszott, hogy mennyire, de mennyire elszomorít ez. - Siessetek vissza, rendben?
- Ígérem. 
- Mikor lesz ennek vége? Vagy legalább mikor csendesül egy kicsit? - suttogtam elhaló hangon.
- Nem tudom. De vége sose lesz igazán... Ezt te is tudod. - mondta rekedten. Lehunytam a szemem ahogy ezt kimondta. Nem akartam hogy lássa a szememben a fájdalmat. Egyre rosszabb ez az egész. Itt van, mégis annyira hiányzik.
- Szeretlek. - suttogta, majd megcsókolt.
- Én is. Vigyázzatok magatokra. - mondtam, majd elbűvölően rám mosolygott. 
Elment. Ismét, kitudja hány napra. Mindig ki van tűzve az idő, hogy mikor hol kell lenniük, de kis csúszás mindig van benne, így ha a sok kis csúszás összegyűlik, van, hogy napokkal tolódik el a hazajövetelük.
Sóhajtottam egyet, majd kikeltem az ágyból.

Ma ismét megyek táncolni, ami kicsit felvidított. Nagyon élvezem,  kiadok minden feszültséget, de ahogy hazaérek, minden újra rámnehezedik, ez a rossz az egészben. Hogy haza kell jönnöm az üres házba.
Reggeliztem, majd elindultam a táncstudióba. Ahogy gyalogoltam, magamba szívtam annyi friss levegőt, amennyit csak tudtam. Lassan vége márciusnak, és a levegőben már érződik a tavasz illata.
Jólesett ez a séta, és már egyre jobban vártam, hogy odaérjek. Viszont volt bennem valami rossz érzés. Fogalmam sem volt, hogy mi... Mintha figyelnének.
Paranoia - gondoltam. Tudható volt, hogy előbb-utóbb megtalál ez a betegség. Mindegy, úgy döntöttem nem foglalkozok vele. Egyenlőre nem tudja senki, hogy ki vagyok én. Tovább sétáltam, majd amikor odaértem a táncstudióba, átöltözve mentem a terembe. Joshua és a többiek már ott voltak.

Már vagy 10-15 perce tartott a próba, amikor belépett valaki. Valaki, akit amikor megláttam, zavarba jöttem, viszont ez az érzés egy pillanat múlva el is tűnt.
Szőkésbarna, felzselézett hajú, mélykék szemű srác volt, izmos, formás testtel. Fekete trikót viselt, szürke melegítőnadrágot, és fekete Adidas tornacipőt. 
A teremben érezhető volt a "nyáladzás", minden lány el volt olvadva a sráctól. A fiúk irigykedve bámultak az idegenre, majd körbe nézelődtek, és fintorogtak, hogy "mit vannak úgy elájulva ettől a bájgúnártól".
Filmbeli jelenet volt, de tényleg, én is éreztem hogy ez kicsit túlzás. Jól néz ki, jött táncolni, de ennyi. Kész. Húzzunk egy vonalat, és lépjünk túl rajta.

- Ööö, szia! Segíthetek valamiben? - Joshua volt az első, aki megszólalt.
- Jöttem táncolni. - vont vállat a srác, majd ledobta a táskáját a földre, és egy cuki mosollyal beállt közénk.
- Beiratkoztál? - kérdezte Josh.
- Igen, már kint mindent elintéztem.
- Hát jó, de tudod a próba 2-kor kezdődik, és negyed 3 van. Legközelebb ha megkérhetlek, tartsd magad a kezdéshez. - mondta udvariasan Josh, majd a csoport felé fordult. - Akkor mégegyszer... 5,6,7 és!

Fura volt számomra a srác. Nem csak azért, mert jól nézett ki, és mindenki elájult tőle amikor mellé került, és nem csak azért, mert pofátlanul "menő" ahogy késett az óráról, vagy mert igazából nem szoktak turnus közben beiratkozni táncolni, hanem mert... egyszerűen fura volt.
Beismerem, hogy helyes volt, de szerencsémre én nem ájuldoztam tőle. Nekem van valakim, aki miatt szintén ájuldoznak a csajok, és be kell ismernem, hogy még én magam is. Nincs szükségem más srácra, aki miatt ájuldozhatnék, mert az az egy a mindenem. És én büszke vagyok rá. Még ha nem is tudja senki. Még.
Így felemelt fejjel táncoltam, és biztosítottam a srácot, hogy én nem csorgatom a nyálam, és nem csókolnék meg minden lábnyomot utána. Rá se néztem.

Tánc után gyorsan öltöztem, mert az öltözőben - ahogy sejtettem - az új srácról ment a téma, és nekem semmi kedvem nem volt végighallgatni a lányok ömledezését. 
Amikor kisiettem az ajtón, egy kéz elkapta a kezem. Ijedten fordultam vissza.
Az új srác állt velem szemben.
- Szia - mosolygott rám - Hogy hívnak? - kérdezte, és engedett a szorításán. Lenéztem a kezére ami az én karomat szorította, majd vissza a srácra.
- Miért érdekel? - kérdeztem kicsit bunkó hangon. Nem így akartam, de nem bántam, hogy így jött ki.
- Jól táncolsz. Csak érdekel. - vonta meg a vállát, közben folyamatosan ott volt a szája sarkában a huncut mosoly.
- Sara. Sara vagyok. - mondtam, és kirántottam a kezem a szorításából.
- Rendben. Megtisztel, hogy elmondtad. - biccentett, és szemtelenül felnevetett. - Én  Byron vagyok. Ha érdekel.
- Oké. - mondtam, majd megfordultam, és otthagytam. Még a hátam mögül hallottam, ahogy gúnyosan felnevet, majd elkanyarodtam a házunk felé. Nem tetszett ahogy nevetett. Felidegesített a stílusa. 
Egész úton szitkozódtam, egyszerűen irritált a srác. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem megyek többé táncra, de nem! Azt biztos hogy nem. Nem fogok visszavonulni. Én voltam ott előbb. Menjen ő.

Mikor hazaértem, tudatosult bennem, hogy ismét egyedül vagyok. Úgy döntöttem, hogy áthívom Eleanort és Daniellet, de mindkettejük elfoglalt volt. Beültem hát a TV elé egy chipszes zacskóval és egy kólával a kezemben, és próbáltam kikapcsolni. Nem gondolni semmire, csak bámulni a TV-t. És segített. Viszont az érzés, hogy holnap is mennem kell táncolni, és ismét bámulnom kell annak a csutkapöcsnek a képét, nagyon motoszkált bennem és készült kitörni. Főleg, hogy Zayn és a fiúk hiányától a ház rettentően üvöltött. Iszonyúan csend volt a TV zaján kívül, és ez volt az az üvöltés, ami nagyon bántotta a fülemet. Elkeseredtem.
Végül elszundítottam, és reméltem, hogy mire felkelek, már itthon lesznek életem legfontosabb személyei, és mindent helyre hoznak,  csupán a megjelenésükkel. Mert ők képesek rá.