Először is azzal kezdeném, hogy tegnap volt 8 hónapos a blog! :) Iszonyatosan örülök hogy még mindig működik a blog, de ez csak nektek köszönhető :)
Itt vagyok az új fejezettel, ami szerintem nem a legjobb, de ezt rátok bízom, azért remélem tetszeni fog. És most van egy kikötésem. Csak 60 szavazat és 120 rendszeres olvasó után jön az új fejezet.
Plusz köszönöm a kommenteket, nagyon jól esik mindegyik! :) Ne felejtsétek el hogy nagyon köszönöm hogy olvassátok a blogot, sokat jelent nekem :) És remélem ezután is olvasni fogjátok :)
Na jó olvasást, xoxo ♥
Alig tudtam aludni az éjjel. Nagyon féltem hogy mi vár rám reggel.
Kb. 8 órakor már ki is pattant a szemem, és mint a rakéta, úgy lőttem ki magam az ágyból. Hallottam, hogy a konyhában járkál valaki, így lassan kimentem. Apa volt.
- Jó reggelt. - köszöntem halkan, és minden porcikámmal rá koncentráltam. Figyeltem minden mozdulatát, és próbáltam leolvasni az arcáról hogy sejt-e valamit.
- Jó reggelt. - kis szünet - Khm. Mondd csak. - itt letette a poharát amiből inni készült, és teljes testével felém fordult. - Hol voltál te tegnap éjjel 1 óra körül?
A lélegzetem is elállt, és villámgyorsan gondolkodtam, hogy mit tudnék mondani. Végül hirtelen kicsúszott a számon.
- Mosdóba mentem. Hol lettem volna? - feszülten fürkésztem az arcát, és rettegtem a reakciótól.
- Ahha. Értem. - mondta egy furcsa arcvágás közben, majd elfordult, és tovább tevékenykedett a konyhában. Nem hittem el. Komolyan nem vett észre? Halleluja!
Beszaladtam Zaynhez a szobába, aki még mindig aludt, de én rávetettem magam és elkezdtem csókolgatni.
- Hmmm! - nyögött a fáradtságtól és a meglepettségtől is egyszerre.
- Apu nem vett észre az éjjel. Irány vissza Angliába! - kuncogtam bele a fülébe, majd tovább puszilgattam. Keze a fenekemre tévedt, majd ő is suttogni kezdett.
- Ez nagyszerű, de hagynál még aludni egy kicsit? - nyöszörgött, majd szépen legurított magáról, és hátat fordított nekem. Vágtam egy durcás fejet, aztán hagytam inkább. Iszonyú fáradt lehet, meg aztán... hogy is gondoltam hogy reggel 8-kor felébresztem Zayn-t? Na mindegy.
Felöltöztem, majd kimentem a konyhába reggelizni. Apa már nem volt ott. Biztos dolgozni ment.
Csináltam egy kávét, és vártam, hogy a szerelmem is fölkeljen.
***
- Minden bent van? - kérdeztem Zaynt, aki éppen az utolsó bőröndünket húzta ki az ajtón.
- Igen, nyugi. - adott egy puszit a homlokomra. Látta rajtam hogy feszült vagyok, és aggódok az utazás miatt. Ilyenkor minden bajom van. Félek hogy valami nagyon fontos itthon marad, vagy lekéssük a gépet, hányingerem lesz a gépen, esetleg lezuhanunk... Hát igen, velem élmény az utazás. Persze ezek soha nem szoktak bekövetkezni, de jobb félni mint megijedni.
- Hát akkor... - kezdtem bele, és a szokásos gombóc elkezdett növekedni a torkomban. Ez mindig elég nehéz, de tudtam hogy hamarosan ismét hazalátogatok, ezért gyorsan túl akartam lenni a búcsúzkodáson. Különben is. Alig vártam már hogy ismét az álomvárosomban lehessünk, és újra találkozzak a fiúkkal.
- Nagyon vigyázz magadra kicsim! - ölelt meg anya, és agyonpuszilgatott. Áh, nem gáz, végül is csak a 19 éves barátom látta, de mindegy...
- Vigyázni fogok, anyu. És extraként, vannak olyanok is, akik szintén vigyázni fognak rám. - mosolyogtam rá.
- Mindig telefonálj haza! - ölelt meg apu.
- Ígérem. És nemsokára hazajövök megint. Szeretlek titeket. - öleltem meg a testvéreimet is.
- Köszönöm hogy itt lehettem, és örülök hogy megismerhettem önöket. - köszönt el Zayn, majd én is egy gyors búcsút vettem még a kutyámtól, Bucitól, majd szinte magammal rángattam Zaynt, és futólépésben hagytuk el az utcánkat. Utáltam búcsúzkodni, és örülök hogy most sikerült így lerendezni.
Felszálltunk a buszra, majd mikor a repülőtérre értünk, a gépre máris fel lehetett szállni. Mikor elhelyezkedtünk, Zayn elővette a BlackBerry-jét, és magunk elé tartotta.
- Mit csinálsz? - kérdeztem.
- Képet magunkról. - nézett rám olyan "ez egyértelmű" arckifejezéssel.
- De mért? Mi van ha...
- Nem fog kiszivárogni. Nyugi, tudod hány képem van a telefonomon? Vigyázni fogok. Naaa, még nincs is közös képünk.
- És ez most hogy jutott az eszedbe?
- Nem tudom. - vágott egy fintort - Na, mosolyogj!
Próbáltam őszinte mosolyt varázsolni az arcomra, majd Zayn megnyomta a gombot, és a kép már kész is lett.
- Elküldöm a szüleimnek. Már rég kértek egy képet magunkról.
- Mi? Ne!
- Ne legyél már paranoiás! Gondolod hogy majd a szüleim kirakják a képet mindenhova? Nyugodj le, kérlek. - tette két tenyerét az arcomra, és mélyen a szemembe nézett. Szinte éreztem a nyugalmat amit próbált sugározni.
Sóhajtottam egyet.
- Rendben. - adtam meg magam, majd mikor a gép felszállt, megpróbáltam elaludni, hiszen az éjjel nem sokat aludtam.
***
- Kicsim! Kelj fel, mindjárt leszállunk. - suttogta a fülembe Zayn, mire kinyitottam a szemem. Sokkal kipihentebbnek éreztem magam, és már láttam Londont magunk alatt.
Mikor a gép leszállt, Zayn telefonált egyet.
- Louis nemsokára itt lesz értünk. - puszilt meg.
Egyre izgatottabb lettem. Alig vártam hogy újra láthassam Louist.
Egyszer csak Zayn megragadta a karom, és egy sarokba rángatott el.
- Mi az? - kérdeztem ijedten.
- Egy paparazzi.
Megijedtem. Még mindig nagyon féltem a hírnévtől. Nem akartam hogy az egész világ ismerje az arcom. Ez számomra borzalmasan félelmetes volt. A szívem zakatolni kezdett, és úgy éreztem, alig kapok levegőt. Mindenfelé pillantottam, mindenhol azt éreztem, hogy valaki figyel.
Hirtelen Zaynnek megszólalt a telefonja.
- Itt van Louis. - mondta miután letette. Jól körülnézett, majd gyorsan átvágtunk az aulán, ki a parkolóba. Louis pont az ajtó előtt állt meg, és mi gyorsan bedobtuk a bőröndöket és pillanatok alatt beszálltunk az autóba, és elhajtottunk.
- Sara! Végre hogy itt vagy! - nézett hátra.
- Úgy hiányoztál már Louis! - nem akartam nyalizósnak tűnni, de őszintén hiányzott. Senkin nem szoktam annyit nevetni mint Louison. Előrehajoltam és vezetés közben adtam neki egy puszit.
- Miújság veletek? - kérdezte jelentőségteljesen.
- Minden oké. Majd otthon megbeszéljük a többit. - válaszolt Zayn, és mindannyian tudtuk, hogy mire érti.
- És itt veletek mizu? - kérdeztem, és szórakozottan kinéztem az ablakon.
- Hát... a helyzet az, hogy rossz híreim vannak. - mondta Louis - De ezt is beszéljük meg inkább otthon. Elég fontos. Készüljetek fel.
- Mi? - kérdeztem ijedten. Sok minden futott át az agyamon. Minden emlékképet és történést próbáltam összerakni, és lassan kezdett összeállni a kép.
