2. Évad 12. Fejezet - Tánclépések

Sziasztok!
Itt az új fejezet, bár azt kell mondanom, hogy kérés nélkül nem igazán vagytok aktívak a visszajelzés terén. Ezt valahogy nem kedvelitek, vagy nem tudom, de azt kell hogy mondjam, hogy úgy érzem, alig vannak olvasóim a 131 rendszeres olvasóból. Most ismét meg kell hogy kérjelek titeket, hogy a fejezet végén szavazzatok, vagy kommenteljetek, hogy lássam, hogy itt vagyok még. :)
Remélem tetszeni fog a fejezet. Jó olvasást. xxx

Másnap reggel feszülten keltem. Tudtam, hogy ma ismét tánc van, de az nyugtatott, hogy a héten ez az utolsó alkalom. Ráadásul holnap hazajönnek a fiúk. Juhé.

Kikászálódtam az ágyból, és rémülve néztem az órára. Dél volt. Ezek szerint kialudtam magam. Vagy mégsem...
Lementem "reggelizni", majd felöltöztem. Felvettem a szürke melegítőnadrágomat és a fekete toppomat, a szokásos táncos cuccot. Copfba kötöttem hosszú, szőkésbarna hajamat, majd felvettem a fehér, magasszárú Conversemet, és készen álltam az indulásra. Vettem egy mély levegőt, és kiléptem az ajtón.
Lassan, ráérősen sétáltam a táncstudió felé. Próbáltam minél tovább húzni az időt, bár tudtam, ami késik, nem múlik.
Mikor odaértem, szokás szerint hiányos volt a csapat. Egy valaki hiányzott.

Mikor Josh tudatta velünk a mai alkalom tánctémáját, lefagytam.
- Oké, a mai órán leginkább a lányokra lesz szükségem. Szexis táncot fogunk tanulni. Egy kicsi salsa, balett, keverve a hip-hoppal. Eszméletlen lesz! Na, álljunk be! - tapsolt kettőt, az arcán izgatott vigyor terült szét. Remek. Már csak az hiányzott, hogy az összes lány feltűnően ingassa magát Byron jelenléte miatt... És a legrosszabb, hogy most nekem is közéjük kell tartoznom. De nem érdekel. Akkor is megtanulom a táncot. Nekem ez a dolgom. Nem fog érdekelni Byron. Talán nem figyel majd.

Mikor az első lépéseket megtanultuk, az ajtó kinyílt. Byron lépett be rajta. Szinte látható volt a tekintély, ami körülvette amint a légkörbe került. Haja kócosan meredezett az ég felé, fekete atlétáján át kirajzolódtak izmos vonalai. Ahogy belépett, egy elképesztő mosolyt engedett meg magának, amire elhangzott pár sóhaj vagy kuncogás.
- Állj be Byron, gyerünk, hop-hop! - tapsolt szigorúan Josh. Nyilván neki is elege volt a szemtelen fiúból, de talán rájött, hogy nem tud vele mit kezdeni, így csak tudomásul vette, hogy mostantól mindig késni fog. 
Byron végigsétált a termen, de én egyetlen pillantást sem vetettem rá. Összefontam magam előtt a karomat, és egyenesen néztem előre. A szemem sarkából láttam ahogy rám mosolyog, majd beállt a helyére.
- Elölről! Lányok előre, fiúk hátra! - utasított Joshua.
Miközben hallgattuk a mozdulatok leírását, hogy mit kéne pontosan csinálnunk, a fiúk hátraálltak a mögöttünk lévő tükörhöz. Lassan, lépésenként kellett utánozni a csípőkörzéseket, a testhullámzásokat, kihívó lépteket, és a sok "önsimogatást". Mikor már lassan tudtuk, hogy mi-mi után következik, egyszer csak Josh felszólalt.
- Nézzétek csak Sara milyen jól csinálja. Gyere ki Sara, mutasd meg hogy hogy kell ezt csinálni! - hívott.
Én lefagytam. Pont ettől féltem, hogy Byron előtt kell ingatnom magam, és reménykedtem benne, hogy nem figyel majd. Erre tessék.
Nem mozdultam, nem is pislogtam, csak bámultam Joshra, aki kezével intett, hogy menjek már. Lassan megmozdultam. Nem néztem senkire mikor kiálltam a többiek elé. A cipőm orrát vizsgálgattam, mikor Josh elkezdett számolni. Biztatóan biccentett, mire jól megfontoltan elkezdtem mozogni. Először a csípőmmel köröztem, közben beletúrtam a hajamba. Lassan elkezdtem a tengelyem körül forogni, miközben a csípőmet ugyanúgy mozgattam. Végig lefelé néztem. Mikor bejártam a kört, lehajoltam, és hirtelen felegyenesedtem, hagytam, hogy a hajam repüljön a lendülettől. 
Josh közben folyamatosan számolt, adta az ütemet, és olyanokat mondott, mint "Ez az, van benne dögösség, szenvedély, így kell ezt csinálni, látjátok?"
Végigsimítottam a kezemmel csípőm tetejétől le a combom aljáig, közben leguggoltam. Térdre ereszkedtem, megráztam a fejem kétszer, majd hullámozva felálltam. Lassan léptem kettőt előre, majd tettem egy csípőkörzést, közben a kezeimet a bordám vonalától indulva  párhuzamosan toltam felfele, míg ujjaim beleszaladtam a hajamba. Egy lépéssel hátat fordítottam a többieknek, a kezem még mindig a fejem tetején pihent, a fejemet hátrabillentettem, s kezeim lecsúsztak a mellkasomig, majd kinyújtottam őket oldalra. Megforgattam a csuklóimat, közben terpeszállásba tettem lábaimat. 
Nem gondolkodtam közben, csak csináltam a betanult koreográfiát. Viszont mikor megfordultam, akkor először találkozott a tekintetem Byronéval, aki alsó ajkát megharapta, és összeszűkült szemekkel figyelt, miközben táncoltam.
A következő mozdulatban lassan leguggoltam úgy, hogy combjaim szétnyíltak, a sarkaim viszont egymáshoz közel voltak,  kezeimet pedig végigcsúsztattam a combjaim belső részén. Mikor leguggoltam, megpördítettem a fejem hogy lobogjon a hajam, majd lassan, úgy álltam fel, hogy közben beleharaptam a számba. 
Josh abbahagyta a számolást, majd mindenki tapsolni kezdett. Elpirultam, a szívem gyorsan dobogott a lámpaláztól. Byron tekintete égetett, szinte lyukat vájt testembe.
- Ez az Sara, jól van, nagyon ügyes vagy. Ugye milyen eszméletlen ez a tánc? És ez még csak a fele a koreográfiának. Rendben Sara, ez a szerep a tiéd, állj előre, szólót fogsz táncolni. - mondta Josh, mire szemeim kikerekedtek. Egyrészt örültem, mert a következő versenyen vagy fellépésen ez jó esély lehet a kitörésre, ám ezt nem egy erotikus tánccal akartam elérni. Mielőtt tiltakozhattam volna, Josh elindította a zenét, és számolni kezdett, majd rám szólt, hogy álljak a helyemre, vagyis legelőre.
Mielőtt elindultam volna, akaratlanul is vetettem egy pillantást Byronra. Most nem mosolygott, csak feszülten állt a hátsó tükörnek támaszkodva, a karjait összefonta maga előtt, az egyik lábát a másik elé támasztotta. Arca komoly volt, de nem komor. A szeme csillogott, és komolysága ellenére szemtelenül vidám, gúnyos, és egyszerre vágyakozó. Pontosan engem figyelt, egy másodpercre sem vette le a szemét rólam. Ahogy beálltam a helyemre, minden pillanatban éreztem égető pillantását. Egyre zavarbaejtőbb volt. Csak jussak már haza innen.

Mikor vége lett a próbának, én szokás szerint lassan öltöztem. Mire végeztem, a studió kiürült. Vagyis azt hittem.
Ahogy kiléptem az öltözőből, rögtön Byronba ütköztem, aki, amint elé értem, közelebb és közelebb jött, ezzel engem a falhoz tolva. Teste nem került közel hozzám, csak egyik kezével fogta a csuklómat.
- Mi a fenét csinálsz? - csattantam ki, és kirántottam a kezem szorításából. 
Nem szólt semmit, kezét elhúzta, majd mindkét tenyerével a fejem mellett a mögöttem lévő falra támaszkodott. Bekerített tartásával, de nem jött közelebb.
- Csak azt akarom mondani... - suttogta, de félbeszakítottam.
- Hogy jól táncoltam? Igen? És? Kit érdekel? Engedj elmenni! MOST! - kiabáltam az arcába, de ő csak pimasz mosolyra húzta az arcát.
- Mért vagy ilyen betegesen ideges, mikor velem beszélsz? - vigyorgott önelégülten, arca kínosan, túlságosan is közel volt az enyémhez, de még mindig tartotta azt a távolságot, amiből érezhető volt, hogy még nem vagyunk régóta ismerősök, és ő sem nagyon mer közelebb jönni.
- Mert ezt hozod ki belőlem, azért! Mert felidegesítesz! - kiabáltam.
- Mit tettem? - kérdezte ártatlanul.
- Idejöttél. - válaszoltam fojtott hangon, résnyire szűkült szemmel.
- Van valakid? - suttogva váltott gyorsan témát.
- Mi közöd hozzá? - szinte köptem az arcába.
- Ha megkérdezem, már van hozzá közöm. - nem tetszett a válasza.
- Igen, van valakim. - felszegtem az állam - És ő az egyetlen, akit a legjobban szeretek a világon. Fogtad?
- Jó. És ezt mért úgy mondod nekem, mintha be akartam volna próbálkozni? - kérdezte felhúzott szemöldökökkel. Gúnyos vigyorra húzta a száját.
- Mivan? Akkor minek kérdezted?
- Mert érdekelt. - vonta meg a vállát, és kicsit közelebb került hozzám.
- Te teljesen hülyének nézel? Vagy hülyét akarsz csinálni belőlem? Engedj el! - kiáltottam rá, és próbáltam a karjait eltolni mellőlem, hogy szabad lehessen az utam, de ezzel csak azt értem el, hogy közelebb jött hozzám. 
- Te sose akarsz velem beszélgetni. Itt mindenki tök jófej velem, te meg csak ellenségeskedsz, mint egy pulyka. - nevetett csintalanul.
- Nem vagy szimpatikus. - préseltem ki az ajkaim között, majd erőltetetten elvigyorodtam. Azt vettem észre, hogy szörnyen gyerekesen viselkedünk. Mind a ketten. Vagyis lehet, hogy neki alapból ilyen a természete - kinézem belőle -, de én... Nem ismerek magamra.
Vettem egy mély levegőt, és gúnyosan vigyorgó szemébe néztem.
- Rendben. - szólaltam meg kicsivel halkabban. - Mit szeretnél?
- Hű, gyors váltás. Ügyes. - biccentett nevetve.
- Ne akard hogy elveszítsem a hirtelen jött türelmem. Válaszolnál?
- Nagyon jól táncolsz.
- Ezt már mondtad.
- Szeretnék tanulni tőled.
- Mi? - nevettem fel.
- Mióta táncolsz?
- Kb. 2-3 hónapja.
- Hű. Azt hittem legalább 2-3 éve. Hány éves vagy?
- Nemsokára 17.
- Honnan jöttél?
- Itt lakok Londonban.
- Biztos, hogy nem Brit vagy. Hallom a beszédeden. Igaz, nagyon jól beszélsz angolul, szinte nincs is akcentusod, de hallom, hogy nem teljes. Hol születtél? 
- Magyarországon, Budapesten.
- És hogy kerültél ide Londonba? - rájöttem, hogy ennél többet nem szabad elárulnom. Túl sokat kérdezősködik. Még elárulom magam. Úgy döntöttem, hogy itt a vége a kérdezz-feleleknek. Amúgy is kényelmetlenül éreztem magam a közelségében. Nem volt annyira közel, számomra mégis túl közel. Hozzám csak egy valaki jöhet ilyen közel.
- Elég, mostmár mennem kell. - bújtam ki a karjai alól. Ahogy visszafordultam, ugyanabban a pózban állt, a fejével kissé hátrafele nézve.
- Köszönöm hogy válaszoltál. Remélem legközelebb többet elárulsz. És remélem hogy lesz még ilyen alkalom, hogy képes leszel normális emberi módjára hozzám szólni. - ellökte magát a faltól, és szemtelenül mosolyogva sétált el mellettem. Ahogy elment előttem, végig a szemembe nézett, majd végignézett rajtam, és újra a szemembe. Majd elfordult, és elment.
Én meg csak fújtattam az utolsó megjegyzésétől. Aztán végiggondoltam az előbb történteket. 
Nem hinném, hogy lesz még ilyen alkalom, ugyanis kerülni akarom. Nem beszélhetek senkinek magamról, vagy ki kell találnom valamit. Meglátjuk. Bár Byron nem ér annyit, hogy hazudjak miatta. Elég irritáló, amúgy is. Most is csak azért beszéltem vele, mert én nem süllyedek le a szintjére. Jó, sokszor elkap a düh, és gyerekesen viselkedek, és valószínűleg ez még meg is fog történni. De én tartom magam az elveimhez. 
Most pedig hazamegyek, hogy lenyugodjak, és rendet tegyek otthon. Rendes, otthonos lakásban akarom hazavárni szeretteimet.

2. Évad 11. Fejezet - Részlet

Sziasztok! :)

Nem nagyon volt még időm megírni a teljes fejezetet, viszont mindenképpen akartam hozni valamit, ezért most egy rövid részlettel szolgálhatok nektek. Remélem tetszeni fog, nem olyan eseménydús, de az ezután következő fejezetek bepótolják majd. ;)

Amint tudom, hozom a teljes fejezetet, igyekszem. 
Ja, és nagyon nagyon köszönöm a díjakat amiket tőletek kapok! Sajnos nem tudom kitenni, mert csak pár blogot olvasok, azoknak pedig már többször is tovább adtam a díjat, úgyhogy inkább csak megköszönöm :) Nagyon jól esik! :)
Na, nem húzom tovább az időt. Véleményeket hagyni a kommentárokban mindig ér. Jó olvasást xxx♥

Mikor hazaértem, a táskámat levágtam a földre, magamat pedig a fotelbe. Felhúztam a lábaimat és a karjaimmal átkulcsoltam a térdem, és a lehető legsértődöttebb arcot vágtam.

A durcázásomat a telefonom csörgése szakította meg, aminek nagyon örültem jelen pillanatban.

- Halló? 

- Szia Édes. - hallottam meg egyetlen szerelmem rekedtes hangját. Elmosolyodtam. 

- Szia. - suttogtam vissza lehunyt szemekkel.

- Miújság? Minden rendben otthon?

- Igen, persze. Ma voltam táncolni, és... és... meg beszéltem Viviennel tegnap este, úgyhogy minden oké. - mondtam a lehető legvidámabban, ahogy csak tőlem telt. Nem akartam szólni neki a közellenségemről. Jobb, ha egyenlőre nem tud róla. Most legyen ott a munkában 100%-osan. 

- Helyes. Van egy jó hírem. Holnapután kora délután már otthon leszünk. - hallottam a hangján hogy mennyire fáradt, és mennyire feldobja ez a tudat.

- Hála a jó égnek! - csúszott ki belőlem kicsit gyorsabban mint kellett volna.

- Tuti, hogy minden oké? - nevetett.

- Persze, persze. - dörzsöltem meg a homlokom.

- Alig várom hogy lássalak. - suttogta rekedt, mély hangján, és ez annyira beindított, hogy ha itt lett volna előttem, egy másodperc sem kell és ráugrok. Sóhajtottam egyet.

- Én is. - kis szünet. - Hiányzol. - mondtam olyan halkan, hogy csoda ha meghallotta.

- Te is nekem, hidd el, iszonyú nehéz nélküled dolgozni. De jobb, hogy otthon maradtál. Így legalább senki nem fogja a gyanút, hogy együtt vagyunk.

- Uggh. Kérdezgettek?

- Hát, ami azt illeti, a szokásostól eltérően többször kérdezik hogy melyikünknek van barátnője.

- Sajnálom. Tényleg, nézd, elmondhatjuk nekik, nem kell... - mondtam, de itt félbeszakított.

- Shh! Megtartjuk a titkot, ameddig lehet.Rendben?

- Rendben. - sóhajtottam.

- Na, most mennem kell, ne haragudj. Amint tudlak, hívlak. Szeretlek.

- Én is téged. Vigyázzatok magatokra, oké? A fiúkat puszilom.

- Átadom. Te is vigyázz. - és a vonal megszakadt. Erre a pár percre éreztem újból, hogy élek. Mármint hogy élet van körülöttem. Egy pár percre újra megszínesedtem, de most, hogy már nem hallom a hangját, újra elhalványultam. Újra visszakerültem a csendes, nagy házba. Egyedül.

Egyre jobban az agyamra megy ez az egyedüllét. Talán csak Byron teszi mégjobban elviselhetetlenné, de az bizonyos, hogy a magány nem nekem való.

Felálltam, hogy kimenjek a konyhába vacsizni, de amint felálltam, hirtelen borzasztóan rossz érzésem lett.Egyszerre kiszolgáltatottnak, és gyengének éreztem magam. 

Valaki figyel. Valaki itt van.

A testemen egy különös, de iszonyú borzongás futott végig. A félelemtől alig tudtam megmozdulni. Amint észbekaptam, körbe kezdtem forgolódni, és jól megnézni mindent. De nem láttam sehol senkit. Odamentem az ablakhoz, és minden függönyt gondosan behúztam. A lemenő nap narancssárga fénye játszadozott a selyemfüggöny redőin, ahogy elhúztam őket. 

Amint biztonságban éreztem magam, a félelem eltűnt.Ez a paranoia egyre rosszabb. Ugyan ki figyelne? Nem jár erre senki. Ez London egyik legeldugottabb helye. Senkinek sejtése sincs, hogy itt lakhatnak a fiúk. A kapun senki nem tud bejutni, hiszen bezártam. És ha átmászott? Valahol? Hátul esetleg? Ha bejutott és a fenyőfáknál bujkál?

Te jó ég, esküszöm nem vagyok normális. Hirtelen elkapott a pánik. Bárki, bárhogy bejuthat ide, ha akar. És lefotózhat. Akár meztelenül is. Itt vagyok. Egyedül. Egy hatalmas házban. Egyedül.
Lerogytam a kanapéra, és kitört belőlem a sírás. Nem hiszem el, hogy ez történik velem, amikor mindenem megvan. Én lehetnék az egyik legboldogabb lány a világon, erre ilyen problémáim vannak. Hülyeség.
Embereld meg magad, Sára! Hogy fogod bírni, ha az egész világ elé kikerülsz, és tudni fogják, hogy Zayn barátnője vagy? Milyen puhány vagy! Gyerünk! Azt akarod, hogy a világ egy ilyen törékeny, és sebezhető lányt lásson Zayn mellett? Le is fognak hurrogni az biztos! Na, gyerünk, állj fel, és vegyél bátorságot!

Elment az étvágyam. Evés helyett inkább rögtön a szobámba mentem, és lefeküdtem aludni. Szükségem van a pihenésre. Jobban mint bármikor máskor.

2. Évad 10. Fejezet - Utálat

Sziasztok!:)
Most remélem nem késtem sokat a fejezettel, nagyon köszönöm a kommenteket, nagyon jól esnek. Remélem ez a fejezet is tetszeni fog. :) xxx

Mikor kinyitottam a szemem, sötét volt. Lassan felemeltem a fejem, és körbenéztem. A TV-ben a Gossip Girl ment, a ház csendes és üres. Úgyhogy nem, nem aludtam annyit, amennyit szerettem volna. Még nem jöttek haza.

Mikor ránéztem az órára, fél 3-at mutatott. Éjszaka. Remek. Úgy látszik, kimerített a tegnapi nap.
Bementem a konyhába, és ittam egy pohár vizet. Szomjaztam, de a víz nem segített teljesen. Szomjaztam a társaságra, a barátokra, bulikra.
Nem tudtam, mit csináljak. Nem voltam fáradt egyáltalán. Kipihentem magam. Így úgy döntöttem, elmegyek zuhanyozni, aztán lesz ami lesz.
Ahogy a forró vízcseppek végigszáguldoztak a testemen, ellazított. Mintha abban a néhány percben a világ nem is létezne. Vagyis létezne, csak gondok nélkül. Abban a néhány percben nem létezett Byronnak a gúnyos nevetése, az egyedüllét, a hiányérzet. Az izmaim ellazultak, és csak a víz létezett, meg a gőz.
Mikor kijöttem, felszabadult érzés kerített magába. Jól esett a forró zuhany, mintha megkönnyebbültnek érezném magam.
Bementem a szobába, és elővettem a laptopot. Felmentem facebookra meg twitterre, de nem sok érdekeset láttam.
Aztán megakadt a szemem valamin - vagyis valakin - és a szívem örömódát kezdett dobogni.
Vivien elérhető volt a chaten, nekem meg egy pillanatra megszakadt a szívem. Mennyire elhanyagoltam. Mennyire egy mocsadék vagyok. Örültem magamnak, hogy teljesült az álmom, és megfeledkeztem arról, aki kiskorom óta a legjobb barátom. Hirtelen undorodni kezdtem magamtól. Szörnyű barát vagyok. Biztos azt gondolja, hogy tökéletes az életem, mindenem megvan és már nincs szükségem rá. Amikor ez egyáltalán nem így van. Most van a legnagyobb szükségem rá, csak nem jöttem rá eddig.
Gyorsan ráírtam. Először is megkérdeztem, hogy mit csinál fent ilyen későn - vagy inkább korán.
Nem válaszolt rögtön. Nem tudom hogy látta-e, és gondolkodott hogy mit írjon, vagy csak nem jelentkezett ki, és amúgy meg alszik, én csak itt magamban beszélgetek.
Viszont egyszer csak elkezdett villogni az ablak.

"Sára!!! Hihetetlen hogy beszélünk! Én, hát nem nagyon tudok aludni, ezért feljöttem... De mesélj te! Basszus de hiányzol! Annyira rég beszéltünk, biztos minden szuper nálatok! De talán elmondani könnyebb mint írni, nem...?"

Hirtelen nem értettem mire érti a mondat utolsó felét, de pár pillanat múlva kiderült. Videóhívást indított. 
A szívem majd' kiugrott a helyéről, ismét éreztem azt a lányos izgatottságot, amikor átbeszélünk mindent, csacsogunk, nevetünk, és mialatt ez az érzés átfutott rajtam, ismét eszembe jutott, hogy mennyire de mennyire hiányzik.
Elfogadtam a felkérést, és pár másodperc után Vivien ott mosolygott a képernyőmön.
- Sziaaa!!! - nevetett felszabadultan, és látszólag ő is örül, hogy beszélhetünk.
- Szia Vivien, te is annyira hiányzol, és kérlek ne haragudj hogy ennyire elhanyagoltalak! Szörnyen érzem magam, de annyira hiányzol! Ha legközelebb hazamegyek, az egész időt együtt töltjük, világos? - nevettem én is a kamerába.
- Benne vagyok! Hallod tényleg nagyon hiányzol, és gondoltam hogy azért nem hívsz meg nem írsz, mert annyira jól érzed magad! - mosolygott sokat sejtően - Na de mesélj, milyen London? És a fiúk? Még mindig nem tudom elhinni, hogy Zayn barátnője vagy! TE JÓ ÉG. - nevetett.
- Nekem mondod? Hidd el, még nekem is nehéz felfogni. - mosolyogtam.
- De ők hol vannak? És te mért nem alszol? - kérdezte, mert bizonyára meglátta az arcomon a fájdalmat, mikor a fiúkról kérdezett.
- Hát, tudod most az új album miatt rengeteget utaznak. Európában, de inkább Amerikában. Rengeteget vannak távol, és... és annyira hiányoznak... - mondtam, és nem akartam ezt, de amióta a fiúk utaznak, most először gördült le egy könnycsepp az arcomon. Valahogy ez most akar kijönni belőlem. Mikor megláttam Vivien szomorú és egyben döbbent arcát a képernyőn - nyilván nem erre számított -, rögtön letöröltem a könnycseppet. - De ne beszéljünk most erről, a lényeg, hogy minden rendben és tényleg, London eszméletlen, imádom, meg a fiúkat is! Tényleg élem az álmom! - mosolyodtam el, majd elmeséltem szinte mindent unokatesómnak. Ő is rengeteget mesélt, hogy mennyire unja a sulit, és mennyire irigyel, hogy én suli helyett táncolok. Tudtára adtam, hogy én pedig igenis tanulni szeretnék, csak sose jön össze a magántanár fogadása. Itt hülyének nézett, de hamar túlléptünk, rengeteg mesélni valónk volt egymásnak. Aztán 5 órakor úgy döntöttem, elköszönök.
- Hallod, menj már aludni, neked holnap suli! Normális vagy egyáltalán? - cukkoltam nevetve.
- Nem, szerintem nem, de ez sokkal jobb volt mint az alvás. Nagyon hiányzol. - mondta komolyan.
- Te is nekem, ne tudd meg mennyire. Figyelj... Mostantól beszéljünk sűrűbben, oké? És mindenképpen találkozunk, ha hazamegyek! Sőt, te is eljöhetsz ide! - kacsintottam rá.
- Ha-ha, jó is lenne! Na de - ásított egyet - tényleg megyek, egy óra múlva kelnem kéne. - nevetett.
- Ez nem vicces, el fogsz aludni órán! - mosolyogtam hitetlenül.
- Ez nem újdonság. Mindig azt csinálom. - kacsintott.
- Rendben akkor... Vigyázz magadra. Majd beszélünk. - mondtam nyomatékosan.
-Igen. Te is vigyázz magadra. És fel a fejjel. - mosolygott. Integettünk egymásnak, aztán kilépett. Sóhajtottam egyet, majd lehajtottam a laptopot.
A Viviennel való beszélgetés ráébresztett, hogy mennyit változtam ez a fél év alatt. Hogy mennyire más lettem... Nem feltétlenül rossz értelemben, de ahogy vele beszéltem, elő jött a régi énem. És ez jó volt. Önmagam lehettem egy kis időre.
Ledobtam magam az ágyra, és én is úgy gondoltam, hogy most alszok egy kicsit, hogy legyen erőm a tánchoz. A tánc. Hja... A Vivien által átsugárzott erő és boldogság egy pillanat alatt lecsökkent mikor eszembe jutott Byron tenyérbe mászó képe. De végül elaludtam.

Reggel 10-kor már ébren voltam, és tudtam, hogy már csak 3 és fél órám van az indulásig. Komolyan számoltam a perceket, és minden perccel egyre idegesebb lettem.
Nem!! Nem lehet igaz hogy ezt csinálja velem. Most komolyan én mérgelődöm, nekem teszi tönkre a hangulatomat? Nem, én nem vagyok ilyen gyenge. Mit képzel magáról? Rám nincs olyan hatással mint a többi lányra. Nem. Velem nem fogja ezt csinálni.
Elhatároztam, hogy kidobom a fejemből, és nem gondolok rá többet, és utat engedek a szép, boldog gondolatoknak. Mint például hogy Hawaii-n fekszek a tengerparton, egy szál fűszoknyában és kókuszdió melltartóban, és lassított felvétellel nevetgélek, és szaladok be a vízbe, aminek minden egyes vízcseppje körülölel. A hajam lobog utánam, én nevető arcomat a nap felé tartom, és aztán... a nap... a napnak feje van. Arca. És nevet. Gúnyosan. Kék szeme és szőkésbarna haja van. Mi? Ez meg hogy lehet? 
Ennyit a relaxációról.

Ebédeltem, és az ebéd is arra utalt, hogy ebéd van. Mármint dél. És megint pár órával közeledtem a 2 órához. Oké, most megnyugszom, és TV-zek. Az értelmetlen  és nyálas brazil szappanopera kicsit levett a tudatom értékeiből, úgyhogy sikerült elütnöm valami rendkívül hasznossal azt a kis időt az indulásig.

Aztán eljött a fél 2. Indulás.
Azt vettem észre magamon, hogy gyorsan kapkodok, gyorsan veszem fel a kabátomat, és a cipőmet, és már rohanok is ki az ajtón. Most meg izgatott lettem? Most mi a szar van velem? Most utálom, vagy szimpi? Utálom. Utálom, ez biztos. Na gyerünk.
Mikor odaértem - szokatlanul hamar -, már mindenki a teremben volt, kivéve egy valakit. Byront nem láttam sehol.
Örvendve álltam be, és vártam Joshua-ra, hogy mutassa a tánclépéseket. 5 perc múlva az ajtó kinyílt.

Byron lépett be rajta. Ma a haja inkább szőke volt, mint barna, és fel volt zselézve. Kék szeme ma is ugyanúgy csillogott, és ugyanaz a  sportos felszerelés volt rajta. Táskáját ledobta a földre maga mellé, és besétált közénk. 
Az arcom eltorzult, és szemforgatva fordultam vissza Josh felé. A többi lány halkan sóhajtozott ahogy Byron végigsétált a termen, és beállt a helyére.
- Mostantól azt tervezed, hogy mindig késni fogsz? - nézett Byronra Josh, kicsit szúrósan.
- Meglátom még. - felelte szemtelenül vállvonogatva. A lányok kuncogni kezdtek laza válaszán. Hű, de humoros.
- Örülnék, ha nem. - vágta rá Josh szemrehányóan, majd tapsolt kettőt, és intett, hogy előröl. 
Próbáltam a táncra koncentrálni, mindenről megfeledkezni, hogy kiadhassam a gőzt. És sikerült is. Legalább a tánc itt van nekem.

Az öltözőben most feltűnően lassan öltöztem. Semmi kedvem nem volt összefutni Byronnal, inkább hallgattam a lányok csacsogását, hogy milyen helyes.
- Sara, te mit gondolsz? - kérdezte Jane, az egyik lány.
- Szerintem egyáltalán nem helyes, és frusztráló, megengedhetetlen stílusa van. - jelentettem ki, miközben kötöttem a cipőfűzőmet. A lányok mind megálltak, és döbbenten néztek rám. Pár pillanat múlva megkönnyebbülten néztek egymásra, hogy eggyel kevesebb vetélytárs. Most én döbbentem le.
- Hogyhogy? Hű, te tényleg nem vagy normális. - nevetett Jane, és biztosra veszem hogy amolyan lányos viccnek szánta. Bár lehet, hogy igaza van. De ha tudnák, hogy nekem ki a barátom... 
Az öltöző már majdnem kiürült, amikor én is kibotorkáltam. Csend volt a studióban, úgyhogy nyugodtan mentem végig a folyosón, közben dúdoltam a fiúk egyik új számát.
Mikor kimentem az ajtón, pár pillanatig vártam az elkapó karra, de nem történt semmi. Megnyugodva és felszabadultan indultam hazafele. Legalább ma megúsztam a társaságát.

Amikor viszont kikanyarodtam az utcából, szó szerint beleütköztem Byronba, aki a kerítésnek támaszkodva állt. És várt. Hogy mire? Jó kérdés.
- Hé! - kapott el, mikor neki ütköztem.
- Mi hé?! Mért nem állsz odébb? - ideges lettem. Nem akartam vele találkozni. Mért áll az út közepére? Pff.
- Mert így viccesebb. - húzta féloldalas mosolyra a száját.
- Tényleg nagyon vicces. Elengednél? - kérdeztem sürgetően, mert elállta az utat.
- Kerülj ki. - vonta meg a vállát lazán.
- Most meg mivan? Szórakozni akarsz? - kérdeztem egyre dühösebben. 
- Már most is szórakoztatsz. - nevetett gúnyosan.
- Neked meg mibajod van? Engedj el, nem férek el tőled. - mondtam lassan kiejtve minden szót, ezzel magamat is nyugtatva, és neki is a tudtára adtam, hogy lassan robbanok.
- Csak tessék. - állt félre, utat engedve nekem.
- Na végre. - forgattam a szemem, majd el viharoztam - volna, ha nem kapja el a karom.
- Ez a beszélgetési szándékodat jelző szokásod? - fújtattam.
- Akár. - mosolygott. - Csak azt akartam mondani, hogy ma is jól táncoltál.
- Tudom. - emeltem fel a fejem. - Ezt minden nap a tudtomra akarod adni? - kivettem a kezem a kezéből, és már indultam haza.
- Mondhatom azt is, hogy szörnyen táncolsz. Így jobb? - vigyorgott.
- Inkább ne mondj semmit. - intettem vissza neki, majd gyors léptekkel hazaigyekeztem.

Nem hiszem el hogy ma is megtalált. Elegem van belőle. Ebből a stílusából, egyszerűen utálom. Utálom, utálom, utálom! Valami elmegyagyás, soha nem mond semmi értelmeset, csak idegesíteni akar. Ughh, kiiratkozok táncról. Elég volt ebből, még csak 2 napja van itt és máris kiakaszt.
Utálom.

2. Évad 9. Fejezet - Új srác

Sziasztok! 
Remélem mindenkinek jól telt a szilveszter, és jól teltek a karácsonyi ünnepek. :) 
Köszöntöm az új rendszeres olvasóimat, nagyon örülök, hogy hamar összegyűlt a 130 ember! :)) 
A szavazatok nem gyűltek össze, viszont úgy döntöttem, hogy kirakom a fejezetet. Mostantól újra suli, az új célpont amit kitűzhetünk, az a tavaszi szünet, de megpróbálok ebben az időben is írni, és közzé tenni a fejezeteket. Remélem tetszeni fognak az ezutáni részek is, és kérlek titeket, hogy kommentbe írjatok véleményt. Nagyon köszönöm az eddigi véleményeket, mindig mosolygok az olvasásuk közben, és iszonyúan jól esnek, tényleg! :)♥ Most nem húzok határt, hogy mikor jön a következő fejezet, amint tudom, kiteszem! :) Viszont várom a kommenteket!
Már nem húznám sokáig az időt, annyit még elmondanék, hogy nyitottam egy új blogot, de nem szeretném publikálni, mert nem a 1D-vel kapcsolatos, simán egy történet, mert nagyon megszerettem írni, és ihletet kaptam, így belekezdtem. Akit viszont érdekel, az keressen meg valamelyik elérhetőségemen (jobb oldalt megtaláljátok a linkeket), és annak szívesen elküldöm levélben. :)
Köszönök mindent, remélem 2013-ban is okozok nektek szép pillanatokat a történetemmel. :)
Jó olvasást, és BÚÉK! :)♥ xxx

Reggel kipihenten keltem.
A tegnapi vacsora Zaynnel hihetetlenül jól sikerült, nagyon jól éreztük magunkat. És félek, hogy talán ez volt az utolsó ilyen könnyed vacsoránk együtt.
Ma viszont ismét el kellett menniük, amiért szörnyen lehangolódtam már az első percben amikor felkeltem.
Egy puha csókot kaptam a homlokomra. A már felöltözött Zayn állt az ágyam mellett, és lágyan simogatta a hajam.

- Hiányozni fogsz. - suttogta bűnbánóan.
- Te is. - mondtam, és hangomon akaratlanul is kihallatszott, hogy mennyire, de mennyire elszomorít ez. - Siessetek vissza, rendben?
- Ígérem. 
- Mikor lesz ennek vége? Vagy legalább mikor csendesül egy kicsit? - suttogtam elhaló hangon.
- Nem tudom. De vége sose lesz igazán... Ezt te is tudod. - mondta rekedten. Lehunytam a szemem ahogy ezt kimondta. Nem akartam hogy lássa a szememben a fájdalmat. Egyre rosszabb ez az egész. Itt van, mégis annyira hiányzik.
- Szeretlek. - suttogta, majd megcsókolt.
- Én is. Vigyázzatok magatokra. - mondtam, majd elbűvölően rám mosolygott. 
Elment. Ismét, kitudja hány napra. Mindig ki van tűzve az idő, hogy mikor hol kell lenniük, de kis csúszás mindig van benne, így ha a sok kis csúszás összegyűlik, van, hogy napokkal tolódik el a hazajövetelük.
Sóhajtottam egyet, majd kikeltem az ágyból.

Ma ismét megyek táncolni, ami kicsit felvidított. Nagyon élvezem,  kiadok minden feszültséget, de ahogy hazaérek, minden újra rámnehezedik, ez a rossz az egészben. Hogy haza kell jönnöm az üres házba.
Reggeliztem, majd elindultam a táncstudióba. Ahogy gyalogoltam, magamba szívtam annyi friss levegőt, amennyit csak tudtam. Lassan vége márciusnak, és a levegőben már érződik a tavasz illata.
Jólesett ez a séta, és már egyre jobban vártam, hogy odaérjek. Viszont volt bennem valami rossz érzés. Fogalmam sem volt, hogy mi... Mintha figyelnének.
Paranoia - gondoltam. Tudható volt, hogy előbb-utóbb megtalál ez a betegség. Mindegy, úgy döntöttem nem foglalkozok vele. Egyenlőre nem tudja senki, hogy ki vagyok én. Tovább sétáltam, majd amikor odaértem a táncstudióba, átöltözve mentem a terembe. Joshua és a többiek már ott voltak.

Már vagy 10-15 perce tartott a próba, amikor belépett valaki. Valaki, akit amikor megláttam, zavarba jöttem, viszont ez az érzés egy pillanat múlva el is tűnt.
Szőkésbarna, felzselézett hajú, mélykék szemű srác volt, izmos, formás testtel. Fekete trikót viselt, szürke melegítőnadrágot, és fekete Adidas tornacipőt. 
A teremben érezhető volt a "nyáladzás", minden lány el volt olvadva a sráctól. A fiúk irigykedve bámultak az idegenre, majd körbe nézelődtek, és fintorogtak, hogy "mit vannak úgy elájulva ettől a bájgúnártól".
Filmbeli jelenet volt, de tényleg, én is éreztem hogy ez kicsit túlzás. Jól néz ki, jött táncolni, de ennyi. Kész. Húzzunk egy vonalat, és lépjünk túl rajta.

- Ööö, szia! Segíthetek valamiben? - Joshua volt az első, aki megszólalt.
- Jöttem táncolni. - vont vállat a srác, majd ledobta a táskáját a földre, és egy cuki mosollyal beállt közénk.
- Beiratkoztál? - kérdezte Josh.
- Igen, már kint mindent elintéztem.
- Hát jó, de tudod a próba 2-kor kezdődik, és negyed 3 van. Legközelebb ha megkérhetlek, tartsd magad a kezdéshez. - mondta udvariasan Josh, majd a csoport felé fordult. - Akkor mégegyszer... 5,6,7 és!

Fura volt számomra a srác. Nem csak azért, mert jól nézett ki, és mindenki elájult tőle amikor mellé került, és nem csak azért, mert pofátlanul "menő" ahogy késett az óráról, vagy mert igazából nem szoktak turnus közben beiratkozni táncolni, hanem mert... egyszerűen fura volt.
Beismerem, hogy helyes volt, de szerencsémre én nem ájuldoztam tőle. Nekem van valakim, aki miatt szintén ájuldoznak a csajok, és be kell ismernem, hogy még én magam is. Nincs szükségem más srácra, aki miatt ájuldozhatnék, mert az az egy a mindenem. És én büszke vagyok rá. Még ha nem is tudja senki. Még.
Így felemelt fejjel táncoltam, és biztosítottam a srácot, hogy én nem csorgatom a nyálam, és nem csókolnék meg minden lábnyomot utána. Rá se néztem.

Tánc után gyorsan öltöztem, mert az öltözőben - ahogy sejtettem - az új srácról ment a téma, és nekem semmi kedvem nem volt végighallgatni a lányok ömledezését. 
Amikor kisiettem az ajtón, egy kéz elkapta a kezem. Ijedten fordultam vissza.
Az új srác állt velem szemben.
- Szia - mosolygott rám - Hogy hívnak? - kérdezte, és engedett a szorításán. Lenéztem a kezére ami az én karomat szorította, majd vissza a srácra.
- Miért érdekel? - kérdeztem kicsit bunkó hangon. Nem így akartam, de nem bántam, hogy így jött ki.
- Jól táncolsz. Csak érdekel. - vonta meg a vállát, közben folyamatosan ott volt a szája sarkában a huncut mosoly.
- Sara. Sara vagyok. - mondtam, és kirántottam a kezem a szorításából.
- Rendben. Megtisztel, hogy elmondtad. - biccentett, és szemtelenül felnevetett. - Én  Byron vagyok. Ha érdekel.
- Oké. - mondtam, majd megfordultam, és otthagytam. Még a hátam mögül hallottam, ahogy gúnyosan felnevet, majd elkanyarodtam a házunk felé. Nem tetszett ahogy nevetett. Felidegesített a stílusa. 
Egész úton szitkozódtam, egyszerűen irritált a srác. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem megyek többé táncra, de nem! Azt biztos hogy nem. Nem fogok visszavonulni. Én voltam ott előbb. Menjen ő.

Mikor hazaértem, tudatosult bennem, hogy ismét egyedül vagyok. Úgy döntöttem, hogy áthívom Eleanort és Daniellet, de mindkettejük elfoglalt volt. Beültem hát a TV elé egy chipszes zacskóval és egy kólával a kezemben, és próbáltam kikapcsolni. Nem gondolni semmire, csak bámulni a TV-t. És segített. Viszont az érzés, hogy holnap is mennem kell táncolni, és ismét bámulnom kell annak a csutkapöcsnek a képét, nagyon motoszkált bennem és készült kitörni. Főleg, hogy Zayn és a fiúk hiányától a ház rettentően üvöltött. Iszonyúan csend volt a TV zaján kívül, és ez volt az az üvöltés, ami nagyon bántotta a fülemet. Elkeseredtem.
Végül elszundítottam, és reméltem, hogy mire felkelek, már itthon lesznek életem legfontosabb személyei, és mindent helyre hoznak,  csupán a megjelenésükkel. Mert ők képesek rá.