2. Évad 10. Fejezet - Utálat

Sziasztok!:)
Most remélem nem késtem sokat a fejezettel, nagyon köszönöm a kommenteket, nagyon jól esnek. Remélem ez a fejezet is tetszeni fog. :) xxx

Mikor kinyitottam a szemem, sötét volt. Lassan felemeltem a fejem, és körbenéztem. A TV-ben a Gossip Girl ment, a ház csendes és üres. Úgyhogy nem, nem aludtam annyit, amennyit szerettem volna. Még nem jöttek haza.

Mikor ránéztem az órára, fél 3-at mutatott. Éjszaka. Remek. Úgy látszik, kimerített a tegnapi nap.
Bementem a konyhába, és ittam egy pohár vizet. Szomjaztam, de a víz nem segített teljesen. Szomjaztam a társaságra, a barátokra, bulikra.
Nem tudtam, mit csináljak. Nem voltam fáradt egyáltalán. Kipihentem magam. Így úgy döntöttem, elmegyek zuhanyozni, aztán lesz ami lesz.
Ahogy a forró vízcseppek végigszáguldoztak a testemen, ellazított. Mintha abban a néhány percben a világ nem is létezne. Vagyis létezne, csak gondok nélkül. Abban a néhány percben nem létezett Byronnak a gúnyos nevetése, az egyedüllét, a hiányérzet. Az izmaim ellazultak, és csak a víz létezett, meg a gőz.
Mikor kijöttem, felszabadult érzés kerített magába. Jól esett a forró zuhany, mintha megkönnyebbültnek érezném magam.
Bementem a szobába, és elővettem a laptopot. Felmentem facebookra meg twitterre, de nem sok érdekeset láttam.
Aztán megakadt a szemem valamin - vagyis valakin - és a szívem örömódát kezdett dobogni.
Vivien elérhető volt a chaten, nekem meg egy pillanatra megszakadt a szívem. Mennyire elhanyagoltam. Mennyire egy mocsadék vagyok. Örültem magamnak, hogy teljesült az álmom, és megfeledkeztem arról, aki kiskorom óta a legjobb barátom. Hirtelen undorodni kezdtem magamtól. Szörnyű barát vagyok. Biztos azt gondolja, hogy tökéletes az életem, mindenem megvan és már nincs szükségem rá. Amikor ez egyáltalán nem így van. Most van a legnagyobb szükségem rá, csak nem jöttem rá eddig.
Gyorsan ráírtam. Először is megkérdeztem, hogy mit csinál fent ilyen későn - vagy inkább korán.
Nem válaszolt rögtön. Nem tudom hogy látta-e, és gondolkodott hogy mit írjon, vagy csak nem jelentkezett ki, és amúgy meg alszik, én csak itt magamban beszélgetek.
Viszont egyszer csak elkezdett villogni az ablak.

"Sára!!! Hihetetlen hogy beszélünk! Én, hát nem nagyon tudok aludni, ezért feljöttem... De mesélj te! Basszus de hiányzol! Annyira rég beszéltünk, biztos minden szuper nálatok! De talán elmondani könnyebb mint írni, nem...?"

Hirtelen nem értettem mire érti a mondat utolsó felét, de pár pillanat múlva kiderült. Videóhívást indított. 
A szívem majd' kiugrott a helyéről, ismét éreztem azt a lányos izgatottságot, amikor átbeszélünk mindent, csacsogunk, nevetünk, és mialatt ez az érzés átfutott rajtam, ismét eszembe jutott, hogy mennyire de mennyire hiányzik.
Elfogadtam a felkérést, és pár másodperc után Vivien ott mosolygott a képernyőmön.
- Sziaaa!!! - nevetett felszabadultan, és látszólag ő is örül, hogy beszélhetünk.
- Szia Vivien, te is annyira hiányzol, és kérlek ne haragudj hogy ennyire elhanyagoltalak! Szörnyen érzem magam, de annyira hiányzol! Ha legközelebb hazamegyek, az egész időt együtt töltjük, világos? - nevettem én is a kamerába.
- Benne vagyok! Hallod tényleg nagyon hiányzol, és gondoltam hogy azért nem hívsz meg nem írsz, mert annyira jól érzed magad! - mosolygott sokat sejtően - Na de mesélj, milyen London? És a fiúk? Még mindig nem tudom elhinni, hogy Zayn barátnője vagy! TE JÓ ÉG. - nevetett.
- Nekem mondod? Hidd el, még nekem is nehéz felfogni. - mosolyogtam.
- De ők hol vannak? És te mért nem alszol? - kérdezte, mert bizonyára meglátta az arcomon a fájdalmat, mikor a fiúkról kérdezett.
- Hát, tudod most az új album miatt rengeteget utaznak. Európában, de inkább Amerikában. Rengeteget vannak távol, és... és annyira hiányoznak... - mondtam, és nem akartam ezt, de amióta a fiúk utaznak, most először gördült le egy könnycsepp az arcomon. Valahogy ez most akar kijönni belőlem. Mikor megláttam Vivien szomorú és egyben döbbent arcát a képernyőn - nyilván nem erre számított -, rögtön letöröltem a könnycseppet. - De ne beszéljünk most erről, a lényeg, hogy minden rendben és tényleg, London eszméletlen, imádom, meg a fiúkat is! Tényleg élem az álmom! - mosolyodtam el, majd elmeséltem szinte mindent unokatesómnak. Ő is rengeteget mesélt, hogy mennyire unja a sulit, és mennyire irigyel, hogy én suli helyett táncolok. Tudtára adtam, hogy én pedig igenis tanulni szeretnék, csak sose jön össze a magántanár fogadása. Itt hülyének nézett, de hamar túlléptünk, rengeteg mesélni valónk volt egymásnak. Aztán 5 órakor úgy döntöttem, elköszönök.
- Hallod, menj már aludni, neked holnap suli! Normális vagy egyáltalán? - cukkoltam nevetve.
- Nem, szerintem nem, de ez sokkal jobb volt mint az alvás. Nagyon hiányzol. - mondta komolyan.
- Te is nekem, ne tudd meg mennyire. Figyelj... Mostantól beszéljünk sűrűbben, oké? És mindenképpen találkozunk, ha hazamegyek! Sőt, te is eljöhetsz ide! - kacsintottam rá.
- Ha-ha, jó is lenne! Na de - ásított egyet - tényleg megyek, egy óra múlva kelnem kéne. - nevetett.
- Ez nem vicces, el fogsz aludni órán! - mosolyogtam hitetlenül.
- Ez nem újdonság. Mindig azt csinálom. - kacsintott.
- Rendben akkor... Vigyázz magadra. Majd beszélünk. - mondtam nyomatékosan.
-Igen. Te is vigyázz magadra. És fel a fejjel. - mosolygott. Integettünk egymásnak, aztán kilépett. Sóhajtottam egyet, majd lehajtottam a laptopot.
A Viviennel való beszélgetés ráébresztett, hogy mennyit változtam ez a fél év alatt. Hogy mennyire más lettem... Nem feltétlenül rossz értelemben, de ahogy vele beszéltem, elő jött a régi énem. És ez jó volt. Önmagam lehettem egy kis időre.
Ledobtam magam az ágyra, és én is úgy gondoltam, hogy most alszok egy kicsit, hogy legyen erőm a tánchoz. A tánc. Hja... A Vivien által átsugárzott erő és boldogság egy pillanat alatt lecsökkent mikor eszembe jutott Byron tenyérbe mászó képe. De végül elaludtam.

Reggel 10-kor már ébren voltam, és tudtam, hogy már csak 3 és fél órám van az indulásig. Komolyan számoltam a perceket, és minden perccel egyre idegesebb lettem.
Nem!! Nem lehet igaz hogy ezt csinálja velem. Most komolyan én mérgelődöm, nekem teszi tönkre a hangulatomat? Nem, én nem vagyok ilyen gyenge. Mit képzel magáról? Rám nincs olyan hatással mint a többi lányra. Nem. Velem nem fogja ezt csinálni.
Elhatároztam, hogy kidobom a fejemből, és nem gondolok rá többet, és utat engedek a szép, boldog gondolatoknak. Mint például hogy Hawaii-n fekszek a tengerparton, egy szál fűszoknyában és kókuszdió melltartóban, és lassított felvétellel nevetgélek, és szaladok be a vízbe, aminek minden egyes vízcseppje körülölel. A hajam lobog utánam, én nevető arcomat a nap felé tartom, és aztán... a nap... a napnak feje van. Arca. És nevet. Gúnyosan. Kék szeme és szőkésbarna haja van. Mi? Ez meg hogy lehet? 
Ennyit a relaxációról.

Ebédeltem, és az ebéd is arra utalt, hogy ebéd van. Mármint dél. És megint pár órával közeledtem a 2 órához. Oké, most megnyugszom, és TV-zek. Az értelmetlen  és nyálas brazil szappanopera kicsit levett a tudatom értékeiből, úgyhogy sikerült elütnöm valami rendkívül hasznossal azt a kis időt az indulásig.

Aztán eljött a fél 2. Indulás.
Azt vettem észre magamon, hogy gyorsan kapkodok, gyorsan veszem fel a kabátomat, és a cipőmet, és már rohanok is ki az ajtón. Most meg izgatott lettem? Most mi a szar van velem? Most utálom, vagy szimpi? Utálom. Utálom, ez biztos. Na gyerünk.
Mikor odaértem - szokatlanul hamar -, már mindenki a teremben volt, kivéve egy valakit. Byront nem láttam sehol.
Örvendve álltam be, és vártam Joshua-ra, hogy mutassa a tánclépéseket. 5 perc múlva az ajtó kinyílt.

Byron lépett be rajta. Ma a haja inkább szőke volt, mint barna, és fel volt zselézve. Kék szeme ma is ugyanúgy csillogott, és ugyanaz a  sportos felszerelés volt rajta. Táskáját ledobta a földre maga mellé, és besétált közénk. 
Az arcom eltorzult, és szemforgatva fordultam vissza Josh felé. A többi lány halkan sóhajtozott ahogy Byron végigsétált a termen, és beállt a helyére.
- Mostantól azt tervezed, hogy mindig késni fogsz? - nézett Byronra Josh, kicsit szúrósan.
- Meglátom még. - felelte szemtelenül vállvonogatva. A lányok kuncogni kezdtek laza válaszán. Hű, de humoros.
- Örülnék, ha nem. - vágta rá Josh szemrehányóan, majd tapsolt kettőt, és intett, hogy előröl. 
Próbáltam a táncra koncentrálni, mindenről megfeledkezni, hogy kiadhassam a gőzt. És sikerült is. Legalább a tánc itt van nekem.

Az öltözőben most feltűnően lassan öltöztem. Semmi kedvem nem volt összefutni Byronnal, inkább hallgattam a lányok csacsogását, hogy milyen helyes.
- Sara, te mit gondolsz? - kérdezte Jane, az egyik lány.
- Szerintem egyáltalán nem helyes, és frusztráló, megengedhetetlen stílusa van. - jelentettem ki, miközben kötöttem a cipőfűzőmet. A lányok mind megálltak, és döbbenten néztek rám. Pár pillanat múlva megkönnyebbülten néztek egymásra, hogy eggyel kevesebb vetélytárs. Most én döbbentem le.
- Hogyhogy? Hű, te tényleg nem vagy normális. - nevetett Jane, és biztosra veszem hogy amolyan lányos viccnek szánta. Bár lehet, hogy igaza van. De ha tudnák, hogy nekem ki a barátom... 
Az öltöző már majdnem kiürült, amikor én is kibotorkáltam. Csend volt a studióban, úgyhogy nyugodtan mentem végig a folyosón, közben dúdoltam a fiúk egyik új számát.
Mikor kimentem az ajtón, pár pillanatig vártam az elkapó karra, de nem történt semmi. Megnyugodva és felszabadultan indultam hazafele. Legalább ma megúsztam a társaságát.

Amikor viszont kikanyarodtam az utcából, szó szerint beleütköztem Byronba, aki a kerítésnek támaszkodva állt. És várt. Hogy mire? Jó kérdés.
- Hé! - kapott el, mikor neki ütköztem.
- Mi hé?! Mért nem állsz odébb? - ideges lettem. Nem akartam vele találkozni. Mért áll az út közepére? Pff.
- Mert így viccesebb. - húzta féloldalas mosolyra a száját.
- Tényleg nagyon vicces. Elengednél? - kérdeztem sürgetően, mert elállta az utat.
- Kerülj ki. - vonta meg a vállát lazán.
- Most meg mivan? Szórakozni akarsz? - kérdeztem egyre dühösebben. 
- Már most is szórakoztatsz. - nevetett gúnyosan.
- Neked meg mibajod van? Engedj el, nem férek el tőled. - mondtam lassan kiejtve minden szót, ezzel magamat is nyugtatva, és neki is a tudtára adtam, hogy lassan robbanok.
- Csak tessék. - állt félre, utat engedve nekem.
- Na végre. - forgattam a szemem, majd el viharoztam - volna, ha nem kapja el a karom.
- Ez a beszélgetési szándékodat jelző szokásod? - fújtattam.
- Akár. - mosolygott. - Csak azt akartam mondani, hogy ma is jól táncoltál.
- Tudom. - emeltem fel a fejem. - Ezt minden nap a tudtomra akarod adni? - kivettem a kezem a kezéből, és már indultam haza.
- Mondhatom azt is, hogy szörnyen táncolsz. Így jobb? - vigyorgott.
- Inkább ne mondj semmit. - intettem vissza neki, majd gyors léptekkel hazaigyekeztem.

Nem hiszem el hogy ma is megtalált. Elegem van belőle. Ebből a stílusából, egyszerűen utálom. Utálom, utálom, utálom! Valami elmegyagyás, soha nem mond semmi értelmeset, csak idegesíteni akar. Ughh, kiiratkozok táncról. Elég volt ebből, még csak 2 napja van itt és máris kiakaszt.
Utálom.