2. Évad 9. Fejezet - Új srác

Sziasztok! 
Remélem mindenkinek jól telt a szilveszter, és jól teltek a karácsonyi ünnepek. :) 
Köszöntöm az új rendszeres olvasóimat, nagyon örülök, hogy hamar összegyűlt a 130 ember! :)) 
A szavazatok nem gyűltek össze, viszont úgy döntöttem, hogy kirakom a fejezetet. Mostantól újra suli, az új célpont amit kitűzhetünk, az a tavaszi szünet, de megpróbálok ebben az időben is írni, és közzé tenni a fejezeteket. Remélem tetszeni fognak az ezutáni részek is, és kérlek titeket, hogy kommentbe írjatok véleményt. Nagyon köszönöm az eddigi véleményeket, mindig mosolygok az olvasásuk közben, és iszonyúan jól esnek, tényleg! :)♥ Most nem húzok határt, hogy mikor jön a következő fejezet, amint tudom, kiteszem! :) Viszont várom a kommenteket!
Már nem húznám sokáig az időt, annyit még elmondanék, hogy nyitottam egy új blogot, de nem szeretném publikálni, mert nem a 1D-vel kapcsolatos, simán egy történet, mert nagyon megszerettem írni, és ihletet kaptam, így belekezdtem. Akit viszont érdekel, az keressen meg valamelyik elérhetőségemen (jobb oldalt megtaláljátok a linkeket), és annak szívesen elküldöm levélben. :)
Köszönök mindent, remélem 2013-ban is okozok nektek szép pillanatokat a történetemmel. :)
Jó olvasást, és BÚÉK! :)♥ xxx

Reggel kipihenten keltem.
A tegnapi vacsora Zaynnel hihetetlenül jól sikerült, nagyon jól éreztük magunkat. És félek, hogy talán ez volt az utolsó ilyen könnyed vacsoránk együtt.
Ma viszont ismét el kellett menniük, amiért szörnyen lehangolódtam már az első percben amikor felkeltem.
Egy puha csókot kaptam a homlokomra. A már felöltözött Zayn állt az ágyam mellett, és lágyan simogatta a hajam.

- Hiányozni fogsz. - suttogta bűnbánóan.
- Te is. - mondtam, és hangomon akaratlanul is kihallatszott, hogy mennyire, de mennyire elszomorít ez. - Siessetek vissza, rendben?
- Ígérem. 
- Mikor lesz ennek vége? Vagy legalább mikor csendesül egy kicsit? - suttogtam elhaló hangon.
- Nem tudom. De vége sose lesz igazán... Ezt te is tudod. - mondta rekedten. Lehunytam a szemem ahogy ezt kimondta. Nem akartam hogy lássa a szememben a fájdalmat. Egyre rosszabb ez az egész. Itt van, mégis annyira hiányzik.
- Szeretlek. - suttogta, majd megcsókolt.
- Én is. Vigyázzatok magatokra. - mondtam, majd elbűvölően rám mosolygott. 
Elment. Ismét, kitudja hány napra. Mindig ki van tűzve az idő, hogy mikor hol kell lenniük, de kis csúszás mindig van benne, így ha a sok kis csúszás összegyűlik, van, hogy napokkal tolódik el a hazajövetelük.
Sóhajtottam egyet, majd kikeltem az ágyból.

Ma ismét megyek táncolni, ami kicsit felvidított. Nagyon élvezem,  kiadok minden feszültséget, de ahogy hazaérek, minden újra rámnehezedik, ez a rossz az egészben. Hogy haza kell jönnöm az üres házba.
Reggeliztem, majd elindultam a táncstudióba. Ahogy gyalogoltam, magamba szívtam annyi friss levegőt, amennyit csak tudtam. Lassan vége márciusnak, és a levegőben már érződik a tavasz illata.
Jólesett ez a séta, és már egyre jobban vártam, hogy odaérjek. Viszont volt bennem valami rossz érzés. Fogalmam sem volt, hogy mi... Mintha figyelnének.
Paranoia - gondoltam. Tudható volt, hogy előbb-utóbb megtalál ez a betegség. Mindegy, úgy döntöttem nem foglalkozok vele. Egyenlőre nem tudja senki, hogy ki vagyok én. Tovább sétáltam, majd amikor odaértem a táncstudióba, átöltözve mentem a terembe. Joshua és a többiek már ott voltak.

Már vagy 10-15 perce tartott a próba, amikor belépett valaki. Valaki, akit amikor megláttam, zavarba jöttem, viszont ez az érzés egy pillanat múlva el is tűnt.
Szőkésbarna, felzselézett hajú, mélykék szemű srác volt, izmos, formás testtel. Fekete trikót viselt, szürke melegítőnadrágot, és fekete Adidas tornacipőt. 
A teremben érezhető volt a "nyáladzás", minden lány el volt olvadva a sráctól. A fiúk irigykedve bámultak az idegenre, majd körbe nézelődtek, és fintorogtak, hogy "mit vannak úgy elájulva ettől a bájgúnártól".
Filmbeli jelenet volt, de tényleg, én is éreztem hogy ez kicsit túlzás. Jól néz ki, jött táncolni, de ennyi. Kész. Húzzunk egy vonalat, és lépjünk túl rajta.

- Ööö, szia! Segíthetek valamiben? - Joshua volt az első, aki megszólalt.
- Jöttem táncolni. - vont vállat a srác, majd ledobta a táskáját a földre, és egy cuki mosollyal beállt közénk.
- Beiratkoztál? - kérdezte Josh.
- Igen, már kint mindent elintéztem.
- Hát jó, de tudod a próba 2-kor kezdődik, és negyed 3 van. Legközelebb ha megkérhetlek, tartsd magad a kezdéshez. - mondta udvariasan Josh, majd a csoport felé fordult. - Akkor mégegyszer... 5,6,7 és!

Fura volt számomra a srác. Nem csak azért, mert jól nézett ki, és mindenki elájult tőle amikor mellé került, és nem csak azért, mert pofátlanul "menő" ahogy késett az óráról, vagy mert igazából nem szoktak turnus közben beiratkozni táncolni, hanem mert... egyszerűen fura volt.
Beismerem, hogy helyes volt, de szerencsémre én nem ájuldoztam tőle. Nekem van valakim, aki miatt szintén ájuldoznak a csajok, és be kell ismernem, hogy még én magam is. Nincs szükségem más srácra, aki miatt ájuldozhatnék, mert az az egy a mindenem. És én büszke vagyok rá. Még ha nem is tudja senki. Még.
Így felemelt fejjel táncoltam, és biztosítottam a srácot, hogy én nem csorgatom a nyálam, és nem csókolnék meg minden lábnyomot utána. Rá se néztem.

Tánc után gyorsan öltöztem, mert az öltözőben - ahogy sejtettem - az új srácról ment a téma, és nekem semmi kedvem nem volt végighallgatni a lányok ömledezését. 
Amikor kisiettem az ajtón, egy kéz elkapta a kezem. Ijedten fordultam vissza.
Az új srác állt velem szemben.
- Szia - mosolygott rám - Hogy hívnak? - kérdezte, és engedett a szorításán. Lenéztem a kezére ami az én karomat szorította, majd vissza a srácra.
- Miért érdekel? - kérdeztem kicsit bunkó hangon. Nem így akartam, de nem bántam, hogy így jött ki.
- Jól táncolsz. Csak érdekel. - vonta meg a vállát, közben folyamatosan ott volt a szája sarkában a huncut mosoly.
- Sara. Sara vagyok. - mondtam, és kirántottam a kezem a szorításából.
- Rendben. Megtisztel, hogy elmondtad. - biccentett, és szemtelenül felnevetett. - Én  Byron vagyok. Ha érdekel.
- Oké. - mondtam, majd megfordultam, és otthagytam. Még a hátam mögül hallottam, ahogy gúnyosan felnevet, majd elkanyarodtam a házunk felé. Nem tetszett ahogy nevetett. Felidegesített a stílusa. 
Egész úton szitkozódtam, egyszerűen irritált a srác. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem megyek többé táncra, de nem! Azt biztos hogy nem. Nem fogok visszavonulni. Én voltam ott előbb. Menjen ő.

Mikor hazaértem, tudatosult bennem, hogy ismét egyedül vagyok. Úgy döntöttem, hogy áthívom Eleanort és Daniellet, de mindkettejük elfoglalt volt. Beültem hát a TV elé egy chipszes zacskóval és egy kólával a kezemben, és próbáltam kikapcsolni. Nem gondolni semmire, csak bámulni a TV-t. És segített. Viszont az érzés, hogy holnap is mennem kell táncolni, és ismét bámulnom kell annak a csutkapöcsnek a képét, nagyon motoszkált bennem és készült kitörni. Főleg, hogy Zayn és a fiúk hiányától a ház rettentően üvöltött. Iszonyúan csend volt a TV zaján kívül, és ez volt az az üvöltés, ami nagyon bántotta a fülemet. Elkeseredtem.
Végül elszundítottam, és reméltem, hogy mire felkelek, már itthon lesznek életem legfontosabb személyei, és mindent helyre hoznak,  csupán a megjelenésükkel. Mert ők képesek rá.