2. Évad 4. fejezet - Zayn szemszöge 6.

Sziasztok!

Először is mindenkitől szeretnék nagyon nagy elnézést kérni amiért ennyit késtem a fejezettel, tényleg bánt hogy ilyen ritkán hozom őket, de egyszerűen amióta hazaértem a táborból, elszállt az ihletem... Beteg is lettem, 39 fokos lázzal pedig nem indult be a fantáziám :( Egyszerűen nem volt ötletem, ezt a fejezetet viszont összehoztam, bár nem tudom mennyire fog tetszeni nektek, remélem azért olvasható. Nem tudom mi van velem mostanában, a nyár eléggé kimerített, de igyekszem. :) Még sok-sok ötletem van, azokat nem hagyom elveszni. Szóval itt a fejezet, remélem tetszeni fog, és arra kérlek titeket, hogy szavazzatok, valamint írjatok kommentet a fejezet végén! Előre is köszönöm, egyébként ez nem ide tartozik, de kíváncsi vagyok arra is, hogy ti várjátok a sulit?:D Ez olyan felmérés szerű, érdekel a véleményetek, szóval ezt is írjátok le ha nem gond! :D 
JA és még szeretném megköszönni azt a sook-sok díjat amit tőletek kaptam, eszméletlenül jól esik, hogy díjazzátok a munkám! Nagyon hálás vagyok érte, de nem tudok ennyi mindent kitenni egyszerre, így itt köszönöm meg! Köszönöm szépen!♥♥♥ :) 
Na jó olvasást, köszönöm hogy még mindig olvassátok a blogom és velem vagytok, sokat jelent, nélkületek nem csinálnám! :) ♥♥♥ xxx

Miután letettem a telefont, értetlenül és gyanakodva Harryre pillantottam, majd levágtam magam az ülésre.

- Na? - kérdezték szinte egyszerre, feszülten.

- A repülőn van hazafele... - sóhajtottam gondterhelten - Azt mondja beszéljek veled, Styles. - dőltem előre és összeszűkült szemmel néztem barátomra.

Harry arca mintha lefagyott volna. Nagyot nyelt.

- Szóval ezt mondta... - ismételte meg amit mondtam. Kíváncsian vártam a magyarázatát, hiszen a reakciójából egyértelmű volt, hogy volt hozzá köze.

- Igen ezt. Mi történt? - kérdeztem egyre ingerültebben, mert rettenetesen idegesített ez a helyzet, és az is, hogy tudom, hogy Harrynek tetszik Sara...

Kis csönd után megelégeltem a várakozást, és felálltam.

- Ki vele, mondd már! - kiáltottam rá kicsit hangosabban. Erre Harry is felállt, és két tenyerét maga elé tartva próbált magyarázkodni.

- Zayn, figyelj, mielőtt elmondanám csak annyit akarok kérni hogy bízz bennem és egyáltalán nem gondoltam komolyan, és nagyon sajnálom, kérlek ne haragudj... - amint ezt kimondta, a fogaimat automatikusan összeszorítottam, és ingerülten vártam hogy folytassa.

- Mit... Csináltál...? - kérdeztem zihálva a dühtől. Harry az oka annak, hogy Sara hazament?!

- Zayn, én... Tegnap este mikor zuhanyoztál... Egyszerűen nem tudom mi ütött belém, de felmentem Sarahoz... 

- ...És? - üvöltöttem.

- ...És hát... Nem történt semmi hidd el, csak...

- CSAK?! - ordítottam, mire a biztonsági őr is kijött már, hogy mi történt. Azt hittem szétvet az ideg, mért nem böki már ki?!

- ...Csak.. Szóval nem tudom mi ütött belém, egyáltalán nem tudatosan csináltam, de... Szóval - itt sóhajtott egy nagyot - Le akartam fektetni.

Azt hittem egy másik világba kerültem. Vagy talán a pokolba. Mintha a pokol tüzén égtem volna a haragtól, vagy a feszültségtől ami bennem volt, és próbált kitörni. A fejemben annyi gondolat kavarodott, hogy azt hittem mentem szétrobban, a testem szinte remegett az idegességtől, ami belülről egyre jobban feszített. Aztán nem bírtam tovább, a kezem ökölbe szorult, és pillanatokon belül rávetettem magam Harryre. A repülő falához löktem teljes erőmből, majd nekirohantam, és bevágtam egy öklöst az arcába. Rángattam és ütöttem, mindent amit tudtam, csak hogy levezessem azt a haragot, ami bennem dúlt, és azt a fájdalmas csalódást, amit ő okozott. Nem tudtam hinni a fülemnek, folyamatosan az utolsó mondata ismétlődött a fejemben, akaratlanul is. Egyre hangosabban hallottam a szavakat, és annál erősebbet ütöttem. Egyszer csak egy nagyon erős, talán nálam is erősebb erő próbált az ellenkező irányba húzni, de én nem törődtem vele. Csak ütöttem és téptem ahol tudtam, és üvöltöttem a dühtől és haragtól. Még ha tudtam hogy nem is történt semmi, az dühített fel a legjobban hogy az egyik legjobb barátom, társam így elárult.

Az ellenerő egyre erősödött és talán kezdett elhatalmasodni felettem, majd rájöttem, hogy ez az együttes erő a többiek karjai, amik egyszerre próbálnak visszatartani hogy Harryt mégjobban szétüssem. Kizártam a világot, szinte nem hallottam hangokat, a méreg elvakított és elsüketített teljesen.

Majd egy magabiztos, erőteljes kéz is csatlakozott a többihez, és az viszont győzött felettem. "Leválasztottak" Harryről, és leültettek egy székbe. Lassan kezdtem magamhoz térni, tompán már hallottam  a hangokat is, de még mindig nehezen és zihálva vettem a levegőt, az ajkaim maguktól is vicsorítottak. Lassan felfogtam hogy mi van körülöttem, Niall, Liam és Louis mellettem vannak és engem fognak le, Paul és Anthony Harryt vizsgálják. Ahogy jobban szemügyre vettem Harryt, az orrából folyt a vér, a szeme alatt máris lilult, a pólója pedig össze-vissza szaggatva. Mintha megtámadta volna egy medve.

A gép ereszkedni kezdett, mi pedig biztonsági öv bekapcsolása nélkül ültünk/álltunk a gép fedélzetén és még mindig nem haladtak előre az események. Folyamatosan csak magam elé ziháltam és próbáltam lenyugodni nehogy megint Harryre vessem magam. Mostmár nem akartam. Inkább egyedül akartam lenni. Dühöngeni akartam, üvölteni és távol lenni a világtól. A gép földet ért, fogalmam sincs hogy hol, de leszállt. Paul és Anthony felém fordultak.

- Mégis mi a fene volt ez?! - kiáltotta Paul. Le kellett hunynom a szemem hogy koncentrálni tudjak, de nem tudtam elismételni azt amit Harry mondott, de nem is kellett, mert a többiek már megtették helyettem.

- Le akarta fektetni a barátnőjét. - vágta oda Niall kicsit gúnyosan, de azért nyugodtan. 

Elég volt. Ennyi elég volt hogy megint halljam az igazságot, így felpattantam és kiviharoztam a gépből. Fogalmam sincs hogy hol vagyok vagy hogy merre akarok menni, de el kellett mennem, muszáj volt egyedül lennem. Elrohantam. Egy kis várost láttam körülöttem. Én csak szaladtam, megállás nélkül, amíg a város szélén nem találtam rá egy tóra. Nem volt ott rajtam kívül senki, így ideális hely volt a lenyugvásra. Nem volt messze a géptől, megfigyeltem hogy merre jöttem mert azért még normális vagyok, nem akarok elveszni, csak egyedül akarok lenni egy kicsit. Gondolkodni akarok, le akarok nyugodni.

Tehát, Harry kikezdett a barátnőmmel... Akit a legjobban szeretek... És a tesóm, a munkatársam, a barátom meg elárult... Mintha belém rúgtak volna. A barátnőm hazautazott, nyilván ezért... Hirtelen belémnyilallt az érzés felismerése. Félek. Rettegek, hogy azért ment el, mert elhagy... Fogalmam sincs miért, de féltem. Teljesen átverve éreztem magam, és elhagyottnak. Ő elment, nélküle egyedül vagyok, teljesen. A barátom meg elárult, hogy tehetett ilyet? 

Ahogy ezeket a gondolatokat ismételtem magamban, azon kaptam magam, hogy valami csiklandozza az arcom. Odakaptam a kezemmel, és éreztem hogy egy könnycsepp az. Te jó ég, mit csinálok? Sírok? Áh, mindegy, most úgysem lát senki. Sem kamerák, sem emberek, sem rajongók, sem műsorvezetők, sem újságírók, sem menedzserek, sem producerek, sem rendezők, sem paparazzik, senki. Milyen könnyű így az egész... Nem kell most szégyellnem semmit. Sírhatok. Most csinálhatok akármit.

De azért mégis, olyan hülyén hangzik hogy itt sírok egyedül a semmi közepén, én, Zayn Malik... Karikás lesz tőle a szemem, így nem mehetek vissza.

Lehet, hogy kívül nem sírtam, de belül a szívem és a lelkem könnyezett a fájdalomtól és a csalódástól ami egyszerre ért a mai napon...

2. Évad 3. fejezet - Kihívás, izgalom, és dolgok, amiket nem szabad

Sziasztok!
Először is rettentően sajnálom amiért ennyire megvárakoztattalak titeket! Sajnos a nyaram elég sűrű, és ezután is az lesz :/ Vasárnap elutazok ismét augusztus 20.-ig :/ De még holnap megpróbálok egy részt hozni, utána viszont egy jó bő hétig nem fogok tudni :/ Ne haragudjatok! :( Viszont nagyon nagyon köszönöm a kommenteket és a díjakat amiket kapok, nagyon hálás vagyok érte, és rettentően jól esik látni, hogy van miért írnom, és hogy tetszik valakinek! :) Most is várom a véleményeket, és most arra kérlek titeket, hogy kommentbe írjátok le, hogy szerintetek mi lesz a folytatása a történetnek! :)
Köszönöm ismét, nagyon jól esik!! További szép nyarat nektek, és holnapra nem ígérek semmit, de megpróbálok mégegy részt hozni mielőtt elutazok! A fejezetről csak annyit, hogy kicsit hosszú lett, de remélem tetszeni fog! Jó olvasást xxx

- Szia anya! - köszöntem halkan. Anyu továbbra is hatalmasra kerekedett szemekkel nézett rám, én viszont nem tudtam hogy mire vár most. Ja, hát persze, meg kéne magyaráznom hogy mért is vagyok itt?! Nekem kéne megszólalnom először, igaz? Igaz...
- Figyelj, nincs semmi baj, csak gondoltam hazalátogatok. Hiányoztatok már! - mondtam megint halkan, majd anya arcáról eltűnt a meglepettség, és átváltott meghatódott mosolyba. Gyors léptekkel jött felém, majd szorosan magához ölelt.
- Ó, Sára! Már annyira hiányoztál! - hát igen, ahhoz képest hogy szinte minden nap beszéltünk, a család hiányát semmi sem enyhíti. 
- Te is, anyu. - motyogtam a vállába.
- Hahó, képzeljétek Sára hazajött! - kiáltotta anya torka szakattából, majd válaszként a lépcsőn hangos dübörgések hallatszottak. 
- Micsoda?! - hallottam a bátyám hangját, mögötte pedig a nővérem nevetését ahogy szaladnak le az emeletről.
- Sziasztok! - köszöntem nekik is, majd őket is magamhoz öleltem.
- Hát te? Hogyhogy itthon? - kérdezték, mire ugyanazt feleltem mint anyának. Nem akarom hogy tudjanak a Harrys dologról. Az lenne a válasz, hogy nem engednének vissza, mert "Harry majd biztos megerőszakol ha így folytatja", vagy a másik verzió pedig a "Zayn és Harry összeverik egymást miattad", amit inkább el tudnék képzelni mint a megerőszakolós változatot. Az kizárt, de a verekedés is. Túl jó barátok ahhoz, hogy miattam veszekedjenek. Ráadásul Harry nem gondolja komolyan. Csak szüksége van egy kis időre, ezért is jöttem el, hogy megkönnyítsem a helyzetét. 

A nap többi részében meséltem nekik a kalandjaimról, Párizsról (persze az éjszakát kihagytam, mert anyum szerintem fakanállal porolta volna ki a fenekem...) és az interjúkról amiken eddig voltam. Kis ízelítőt adtam nekik szóban hogy milyen lehet a sztárélet, hiszen én sem tudom pontosan. Csak kívülről látom, és jó lenne ha ez még így is maradna egy kis ideig.
A nap végén apukám is megérkezett, aki eddig dolgozott, és az ő reakciója sem volt különb a többieknél.
 Fáradtan dőltem be a saját ágyamba, miután jól megnéztem a szobámat. Ez is hiányzott már, szinte minden ugyanúgy állt.
 Sokat gondolkodtam még elalvás előtt. Ma rengetegszer elhangzott a kérdés, hogy mikor is megyek vissza Londonba, és hogy egyáltalán visszamegyek-e. Nos, az nem kétséges hogy visszamegyek, de hogy mikor, arról még fogalmam sincs.
Igazából, ha őszinte akarok lenni, jobbra számítottam. Azt hittem, ha hazajövök megkönnyebbülök egy kicsit a nagy nyomás alól ami rajtam volt Londonban. Hiszen még csak 16 vagyok, és egyedül költöztem ki egy világvárosba a barátomhoz és a másik négy hülyéhez, persze jó értelemben. Azt hittem, ha hazajövök boldog leszek hogy végre itthon vagyok, ami lényegében igaz is, de annyira, de annyira hiányérzetem van, és azt hiszem nem nehéz kitalálni hogy mi hiányzik. Nem gondoltam volna, hogyha hazajövök, akkor így fogok gondolkodni. Azt hittem, hogy kikapcsolódok teljesen, és elfelejtem azt a nyüzsgést, azt a pörgést ami Londonban van. Ez is csak félig igaz. Ma jöttem el, de borzasztóan bánt amit Zayn mondott a telefonban. És az is, amit én tettem. Otthagytam, minden szó nélkül. Azóta még csak egy sms-t sem dobott nekem. Meg tudom érteni. De mégis... Annyira hiányzik. Borzasztóan. 
Mikor összejöttem Zaynnel, sosem gondoltam hogy ennyire tudom majd szeretni. Azt gondoltam hogy ez csak azért van, mert írtó jól néz ki, és mert sztár. Mindig is ő tetszett, és nem ismertem, ezért tudomásul vettem hogy minden csak a hírnév miatt van. És most így hogy benne vagyok, annyira máshogy vélekedek mindenről. Teljesen kicserélődtem Angliában. Érettebb lettem, ez a kapcsolat kicsit siettette a felnövésemet szellemileg. Kimondhatom, hogy a barátommal jelenleg érett kapcsolatban vagyok, és nagyon de nagyon szeretem. Furcsa. Visszagondolni az első pillanatokra, amikor találkoztunk. Akaratlanul is elmosolyodtam, mikor már félálomban voltam. Vigyorogtam és az emlékek csak úgy villantak be a fejembe. Minden egyes pillanat, mikor a buszmegállóban vártam hogy a nagybátyám felvegyen az autójával, amikor megérkeztünk, amikor aláírtuk a papírokat, és azt hiszem a legnagyobbat hazudtuk az életünkben. Amikor legelőször megláttam Zaynt és szemezett velem. Amikor legelőször találkoztam velük és elájultam. A hétvége, amit együtt töltöttünk, az éjszakai séta, a forgatás, minden. Egymás után, sorjába jutottak eszembe az emlékek, és egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Nem tudom pontosan megmondani hogy miért. Talán Zayn hiánya miatt, talán mert azóta annyi minden megváltozott, talán a boldogságtól hogy megtörtént. Vagy mind a három miatt. Könnyeztem, s a könnyek egy kis idő után álomba ringattak.

***

Reggel hangos madárcsicsergésre ébredtem. Az első gondolatom az volt, hogy megnézzem a telefonomat, hátha volt egy nem fogadott hívásom, vagy egy sms-em, de semmi. Nem kaptam semmit.

Ez a reggeli hangulatomat jól megalapozta. Felültem az ágyban, és eldöntöttem, hogy írok neki. Rettentően hiányzik, és nem tudom elhinni hogy ő nem gondolkodik rajtam. 

"Jó reggelt. Nagyon hiányzol. Remélem minden rendben van veletek. Még egyszer sajnálom. Szeretlek. xx"

 Pötyögtem be az iPhone-omba, majd kis gondolkodás után megnyomtam a küldés gombot. Nagyot sóhajtottam, majd kikeltem az ágyból. Lementem reggelizni, és ma úgy döntöttem, hogy sétálok egyet a sulim körül. Észrevétlen akarok maradni, nem akarok ismerősökkel találkozni, így tanítási időben megyek oda. Körül akarok nézni. Kihúztam a bőröndömet, majd kiválasztottam belőle egy világos csőfarmert, egy fehér-fekete csíkos hosszú ujjú felsőt, majd felvettem a bakancsomat és felkaptam a fekete bőrdzsekimet. A hajamat kontyba fogtam, majd felkentem egy enyhe sminket az arcomra, majd kimentem az utcára. A márciusi nap kellemesen simogatta az arcomat, és a levegőben az életrekelés illata lappangott. Lassan sétáltam az ismerős környéken, jól megnéztem mindent. Valahol változást véltem felfedezni, valahol pedig a már megszokott, régi, ugyanaz a látvány várt. Elértem a sulimhoz, ami most csendbe burkolózva állt az út szélén. Furcsa volt megint itt lenni. Már rég voltam iskolában. És be kell hogy valljam, hogy hiányzik. Hiányoznak a gimis napok, a tanárok szivatása, a barátaim... Persze mostmár új, és sokkal jobb barátaim vannak, ezt bátran kimondhatom. Amikor eljöttem innen, a terveim között volt, hogy magántanárt fogadok, de eddig még nem jutott különösebb megfontolásra a téma. De most hogy itt vagyok, most teljesen megerősödtem a döntésemben. Tanulni szeretnék.

Körbejártam az épületet, s hajtott a kíváncsiság. Be akartam jutni. Megnéztem az órámat, ami még azt az időt mutatta, amibe bőven belefér még, hogy bent is körülnézzek. Ehhez viszont ki kell játszanom a portást.
Az iskola sarkánál próbáltam bemászni a kerítésen, minél gyorsabban, hogy a portás még csak gyanút se vehessen. Könnyedén átrepítettem a lábaimat a kerítés teteje fölött, majd leugrottam a földre, és leguggoltam. A tervem eddig sikerült, észrevétlen maradtam. Tisztára mintha egy akció filmben lennék, és betörni készülnék valahova. Izgalmas volt, az biztos.
A suli falához szorosan simulva a hátammal mentem végig a hátsó udvaron, majd leguggoltam, és törpejárásban mentem végig az ablakok alatt. Néhol megálltam, és ahol nyitva volt az ablak, ott belehallgattam az órákba. Hirtelen jött felismerések közepette sokszor mosolyogtam a tanárokon, akiket jól ismertem már. Néhány diák hangját is felismertem, bár nem az én osztályomból. Volt osztályomból...

Továbbmentem, majd alaposan körülnéztem, s amikor meggyőződtem róla, hogy nem lát senki, gyorsan besurrantam az ajtón, és rögtön elbújtam a szekrények mögött. Kifújtam magam, hiszen az izgalomtól gyorsabban vettem a levegőt. Úgy éreztem magam mint egy bűnöző. Ahogy ott álltam, végiggondoltam, hogy mi lenne, ha észrevennének. Ez az Sára, jól csinálod, keverd csak bajba magad! Mindig ez kell neked, a kihívás, az izgalom és azok a dolgok, amiket elvileg nem lenne szabad... Szidtam magam, de igazából furcsa ezt mondanom, de most igaza van az "agyamnak". Kell az izgalom, szükségem van a kihívásokra. Ezzel a lendülettel indultam tovább, s mostmár nyugodtan sétáltam a folyosókon. Néztem a faliújságot, a kirakott képeket a kirándulásokról. Majd eszembe jutott, hogy megnézzem az iPhone-om, de semmi változás... Ez rettentően elszomorított. Ennyire haragszik? Valószínű. De mindegy, most ki akarom élvezni hogy itt vagyok. Tovább mentem, és  amikor elértem a mosdóhoz, bementem hogy megigazítsam a hajam meg egy pillantást vessek magamra.
Miután végeztem, ki akartam menni, az ajtó viszont nekiütközött valaminek, s a földön egy puffanást hallottam. Ijedten csuktam vissza magamra az ajtót, s a szívem a százszorosára gyorsult. Elkerekedett szemekkel vettem erőt magamon, és lassan nyitottam ki az ajtót, hogy megnézhessem, mit vagy kit ütöttem meg az ajtóval. A kis résen amit eddig kinyitottam, azt láttam, hogy az illető (mert úgy tűnik, hogy valaki volt akit megütöttem) már felállt, s nyilván azt várja, hogy én előjöjjek. A vérnyomásom az egekben volt, és azon gondolkodtam vajon mi vár rám ezután. Ahogy az ajtó kinyílt, még jobban meglepődtem, bár azt hittem, ennél jobban már nem tud a szívem gyorsabban verni. Tomit láttam magam előtt.
- Uram atyám! Sára?!