2. Évad 3. fejezet - Kihívás, izgalom, és dolgok, amiket nem szabad

Sziasztok!
Először is rettentően sajnálom amiért ennyire megvárakoztattalak titeket! Sajnos a nyaram elég sűrű, és ezután is az lesz :/ Vasárnap elutazok ismét augusztus 20.-ig :/ De még holnap megpróbálok egy részt hozni, utána viszont egy jó bő hétig nem fogok tudni :/ Ne haragudjatok! :( Viszont nagyon nagyon köszönöm a kommenteket és a díjakat amiket kapok, nagyon hálás vagyok érte, és rettentően jól esik látni, hogy van miért írnom, és hogy tetszik valakinek! :) Most is várom a véleményeket, és most arra kérlek titeket, hogy kommentbe írjátok le, hogy szerintetek mi lesz a folytatása a történetnek! :)
Köszönöm ismét, nagyon jól esik!! További szép nyarat nektek, és holnapra nem ígérek semmit, de megpróbálok mégegy részt hozni mielőtt elutazok! A fejezetről csak annyit, hogy kicsit hosszú lett, de remélem tetszeni fog! Jó olvasást xxx

- Szia anya! - köszöntem halkan. Anyu továbbra is hatalmasra kerekedett szemekkel nézett rám, én viszont nem tudtam hogy mire vár most. Ja, hát persze, meg kéne magyaráznom hogy mért is vagyok itt?! Nekem kéne megszólalnom először, igaz? Igaz...
- Figyelj, nincs semmi baj, csak gondoltam hazalátogatok. Hiányoztatok már! - mondtam megint halkan, majd anya arcáról eltűnt a meglepettség, és átváltott meghatódott mosolyba. Gyors léptekkel jött felém, majd szorosan magához ölelt.
- Ó, Sára! Már annyira hiányoztál! - hát igen, ahhoz képest hogy szinte minden nap beszéltünk, a család hiányát semmi sem enyhíti. 
- Te is, anyu. - motyogtam a vállába.
- Hahó, képzeljétek Sára hazajött! - kiáltotta anya torka szakattából, majd válaszként a lépcsőn hangos dübörgések hallatszottak. 
- Micsoda?! - hallottam a bátyám hangját, mögötte pedig a nővérem nevetését ahogy szaladnak le az emeletről.
- Sziasztok! - köszöntem nekik is, majd őket is magamhoz öleltem.
- Hát te? Hogyhogy itthon? - kérdezték, mire ugyanazt feleltem mint anyának. Nem akarom hogy tudjanak a Harrys dologról. Az lenne a válasz, hogy nem engednének vissza, mert "Harry majd biztos megerőszakol ha így folytatja", vagy a másik verzió pedig a "Zayn és Harry összeverik egymást miattad", amit inkább el tudnék képzelni mint a megerőszakolós változatot. Az kizárt, de a verekedés is. Túl jó barátok ahhoz, hogy miattam veszekedjenek. Ráadásul Harry nem gondolja komolyan. Csak szüksége van egy kis időre, ezért is jöttem el, hogy megkönnyítsem a helyzetét. 

A nap többi részében meséltem nekik a kalandjaimról, Párizsról (persze az éjszakát kihagytam, mert anyum szerintem fakanállal porolta volna ki a fenekem...) és az interjúkról amiken eddig voltam. Kis ízelítőt adtam nekik szóban hogy milyen lehet a sztárélet, hiszen én sem tudom pontosan. Csak kívülről látom, és jó lenne ha ez még így is maradna egy kis ideig.
A nap végén apukám is megérkezett, aki eddig dolgozott, és az ő reakciója sem volt különb a többieknél.
 Fáradtan dőltem be a saját ágyamba, miután jól megnéztem a szobámat. Ez is hiányzott már, szinte minden ugyanúgy állt.
 Sokat gondolkodtam még elalvás előtt. Ma rengetegszer elhangzott a kérdés, hogy mikor is megyek vissza Londonba, és hogy egyáltalán visszamegyek-e. Nos, az nem kétséges hogy visszamegyek, de hogy mikor, arról még fogalmam sincs.
Igazából, ha őszinte akarok lenni, jobbra számítottam. Azt hittem, ha hazajövök megkönnyebbülök egy kicsit a nagy nyomás alól ami rajtam volt Londonban. Hiszen még csak 16 vagyok, és egyedül költöztem ki egy világvárosba a barátomhoz és a másik négy hülyéhez, persze jó értelemben. Azt hittem, ha hazajövök boldog leszek hogy végre itthon vagyok, ami lényegében igaz is, de annyira, de annyira hiányérzetem van, és azt hiszem nem nehéz kitalálni hogy mi hiányzik. Nem gondoltam volna, hogyha hazajövök, akkor így fogok gondolkodni. Azt hittem, hogy kikapcsolódok teljesen, és elfelejtem azt a nyüzsgést, azt a pörgést ami Londonban van. Ez is csak félig igaz. Ma jöttem el, de borzasztóan bánt amit Zayn mondott a telefonban. És az is, amit én tettem. Otthagytam, minden szó nélkül. Azóta még csak egy sms-t sem dobott nekem. Meg tudom érteni. De mégis... Annyira hiányzik. Borzasztóan. 
Mikor összejöttem Zaynnel, sosem gondoltam hogy ennyire tudom majd szeretni. Azt gondoltam hogy ez csak azért van, mert írtó jól néz ki, és mert sztár. Mindig is ő tetszett, és nem ismertem, ezért tudomásul vettem hogy minden csak a hírnév miatt van. És most így hogy benne vagyok, annyira máshogy vélekedek mindenről. Teljesen kicserélődtem Angliában. Érettebb lettem, ez a kapcsolat kicsit siettette a felnövésemet szellemileg. Kimondhatom, hogy a barátommal jelenleg érett kapcsolatban vagyok, és nagyon de nagyon szeretem. Furcsa. Visszagondolni az első pillanatokra, amikor találkoztunk. Akaratlanul is elmosolyodtam, mikor már félálomban voltam. Vigyorogtam és az emlékek csak úgy villantak be a fejembe. Minden egyes pillanat, mikor a buszmegállóban vártam hogy a nagybátyám felvegyen az autójával, amikor megérkeztünk, amikor aláírtuk a papírokat, és azt hiszem a legnagyobbat hazudtuk az életünkben. Amikor legelőször megláttam Zaynt és szemezett velem. Amikor legelőször találkoztam velük és elájultam. A hétvége, amit együtt töltöttünk, az éjszakai séta, a forgatás, minden. Egymás után, sorjába jutottak eszembe az emlékek, és egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Nem tudom pontosan megmondani hogy miért. Talán Zayn hiánya miatt, talán mert azóta annyi minden megváltozott, talán a boldogságtól hogy megtörtént. Vagy mind a három miatt. Könnyeztem, s a könnyek egy kis idő után álomba ringattak.

***

Reggel hangos madárcsicsergésre ébredtem. Az első gondolatom az volt, hogy megnézzem a telefonomat, hátha volt egy nem fogadott hívásom, vagy egy sms-em, de semmi. Nem kaptam semmit.

Ez a reggeli hangulatomat jól megalapozta. Felültem az ágyban, és eldöntöttem, hogy írok neki. Rettentően hiányzik, és nem tudom elhinni hogy ő nem gondolkodik rajtam. 

"Jó reggelt. Nagyon hiányzol. Remélem minden rendben van veletek. Még egyszer sajnálom. Szeretlek. xx"

 Pötyögtem be az iPhone-omba, majd kis gondolkodás után megnyomtam a küldés gombot. Nagyot sóhajtottam, majd kikeltem az ágyból. Lementem reggelizni, és ma úgy döntöttem, hogy sétálok egyet a sulim körül. Észrevétlen akarok maradni, nem akarok ismerősökkel találkozni, így tanítási időben megyek oda. Körül akarok nézni. Kihúztam a bőröndömet, majd kiválasztottam belőle egy világos csőfarmert, egy fehér-fekete csíkos hosszú ujjú felsőt, majd felvettem a bakancsomat és felkaptam a fekete bőrdzsekimet. A hajamat kontyba fogtam, majd felkentem egy enyhe sminket az arcomra, majd kimentem az utcára. A márciusi nap kellemesen simogatta az arcomat, és a levegőben az életrekelés illata lappangott. Lassan sétáltam az ismerős környéken, jól megnéztem mindent. Valahol változást véltem felfedezni, valahol pedig a már megszokott, régi, ugyanaz a látvány várt. Elértem a sulimhoz, ami most csendbe burkolózva állt az út szélén. Furcsa volt megint itt lenni. Már rég voltam iskolában. És be kell hogy valljam, hogy hiányzik. Hiányoznak a gimis napok, a tanárok szivatása, a barátaim... Persze mostmár új, és sokkal jobb barátaim vannak, ezt bátran kimondhatom. Amikor eljöttem innen, a terveim között volt, hogy magántanárt fogadok, de eddig még nem jutott különösebb megfontolásra a téma. De most hogy itt vagyok, most teljesen megerősödtem a döntésemben. Tanulni szeretnék.

Körbejártam az épületet, s hajtott a kíváncsiság. Be akartam jutni. Megnéztem az órámat, ami még azt az időt mutatta, amibe bőven belefér még, hogy bent is körülnézzek. Ehhez viszont ki kell játszanom a portást.
Az iskola sarkánál próbáltam bemászni a kerítésen, minél gyorsabban, hogy a portás még csak gyanút se vehessen. Könnyedén átrepítettem a lábaimat a kerítés teteje fölött, majd leugrottam a földre, és leguggoltam. A tervem eddig sikerült, észrevétlen maradtam. Tisztára mintha egy akció filmben lennék, és betörni készülnék valahova. Izgalmas volt, az biztos.
A suli falához szorosan simulva a hátammal mentem végig a hátsó udvaron, majd leguggoltam, és törpejárásban mentem végig az ablakok alatt. Néhol megálltam, és ahol nyitva volt az ablak, ott belehallgattam az órákba. Hirtelen jött felismerések közepette sokszor mosolyogtam a tanárokon, akiket jól ismertem már. Néhány diák hangját is felismertem, bár nem az én osztályomból. Volt osztályomból...

Továbbmentem, majd alaposan körülnéztem, s amikor meggyőződtem róla, hogy nem lát senki, gyorsan besurrantam az ajtón, és rögtön elbújtam a szekrények mögött. Kifújtam magam, hiszen az izgalomtól gyorsabban vettem a levegőt. Úgy éreztem magam mint egy bűnöző. Ahogy ott álltam, végiggondoltam, hogy mi lenne, ha észrevennének. Ez az Sára, jól csinálod, keverd csak bajba magad! Mindig ez kell neked, a kihívás, az izgalom és azok a dolgok, amiket elvileg nem lenne szabad... Szidtam magam, de igazából furcsa ezt mondanom, de most igaza van az "agyamnak". Kell az izgalom, szükségem van a kihívásokra. Ezzel a lendülettel indultam tovább, s mostmár nyugodtan sétáltam a folyosókon. Néztem a faliújságot, a kirakott képeket a kirándulásokról. Majd eszembe jutott, hogy megnézzem az iPhone-om, de semmi változás... Ez rettentően elszomorított. Ennyire haragszik? Valószínű. De mindegy, most ki akarom élvezni hogy itt vagyok. Tovább mentem, és  amikor elértem a mosdóhoz, bementem hogy megigazítsam a hajam meg egy pillantást vessek magamra.
Miután végeztem, ki akartam menni, az ajtó viszont nekiütközött valaminek, s a földön egy puffanást hallottam. Ijedten csuktam vissza magamra az ajtót, s a szívem a százszorosára gyorsult. Elkerekedett szemekkel vettem erőt magamon, és lassan nyitottam ki az ajtót, hogy megnézhessem, mit vagy kit ütöttem meg az ajtóval. A kis résen amit eddig kinyitottam, azt láttam, hogy az illető (mert úgy tűnik, hogy valaki volt akit megütöttem) már felállt, s nyilván azt várja, hogy én előjöjjek. A vérnyomásom az egekben volt, és azon gondolkodtam vajon mi vár rám ezután. Ahogy az ajtó kinyílt, még jobban meglepődtem, bár azt hittem, ennél jobban már nem tud a szívem gyorsabban verni. Tomit láttam magam előtt.
- Uram atyám! Sára?!