2. Évad 12. Fejezet - Tánclépések

Sziasztok!
Itt az új fejezet, bár azt kell mondanom, hogy kérés nélkül nem igazán vagytok aktívak a visszajelzés terén. Ezt valahogy nem kedvelitek, vagy nem tudom, de azt kell hogy mondjam, hogy úgy érzem, alig vannak olvasóim a 131 rendszeres olvasóból. Most ismét meg kell hogy kérjelek titeket, hogy a fejezet végén szavazzatok, vagy kommenteljetek, hogy lássam, hogy itt vagyok még. :)
Remélem tetszeni fog a fejezet. Jó olvasást. xxx

Másnap reggel feszülten keltem. Tudtam, hogy ma ismét tánc van, de az nyugtatott, hogy a héten ez az utolsó alkalom. Ráadásul holnap hazajönnek a fiúk. Juhé.

Kikászálódtam az ágyból, és rémülve néztem az órára. Dél volt. Ezek szerint kialudtam magam. Vagy mégsem...
Lementem "reggelizni", majd felöltöztem. Felvettem a szürke melegítőnadrágomat és a fekete toppomat, a szokásos táncos cuccot. Copfba kötöttem hosszú, szőkésbarna hajamat, majd felvettem a fehér, magasszárú Conversemet, és készen álltam az indulásra. Vettem egy mély levegőt, és kiléptem az ajtón.
Lassan, ráérősen sétáltam a táncstudió felé. Próbáltam minél tovább húzni az időt, bár tudtam, ami késik, nem múlik.
Mikor odaértem, szokás szerint hiányos volt a csapat. Egy valaki hiányzott.

Mikor Josh tudatta velünk a mai alkalom tánctémáját, lefagytam.
- Oké, a mai órán leginkább a lányokra lesz szükségem. Szexis táncot fogunk tanulni. Egy kicsi salsa, balett, keverve a hip-hoppal. Eszméletlen lesz! Na, álljunk be! - tapsolt kettőt, az arcán izgatott vigyor terült szét. Remek. Már csak az hiányzott, hogy az összes lány feltűnően ingassa magát Byron jelenléte miatt... És a legrosszabb, hogy most nekem is közéjük kell tartoznom. De nem érdekel. Akkor is megtanulom a táncot. Nekem ez a dolgom. Nem fog érdekelni Byron. Talán nem figyel majd.

Mikor az első lépéseket megtanultuk, az ajtó kinyílt. Byron lépett be rajta. Szinte látható volt a tekintély, ami körülvette amint a légkörbe került. Haja kócosan meredezett az ég felé, fekete atlétáján át kirajzolódtak izmos vonalai. Ahogy belépett, egy elképesztő mosolyt engedett meg magának, amire elhangzott pár sóhaj vagy kuncogás.
- Állj be Byron, gyerünk, hop-hop! - tapsolt szigorúan Josh. Nyilván neki is elege volt a szemtelen fiúból, de talán rájött, hogy nem tud vele mit kezdeni, így csak tudomásul vette, hogy mostantól mindig késni fog. 
Byron végigsétált a termen, de én egyetlen pillantást sem vetettem rá. Összefontam magam előtt a karomat, és egyenesen néztem előre. A szemem sarkából láttam ahogy rám mosolyog, majd beállt a helyére.
- Elölről! Lányok előre, fiúk hátra! - utasított Joshua.
Miközben hallgattuk a mozdulatok leírását, hogy mit kéne pontosan csinálnunk, a fiúk hátraálltak a mögöttünk lévő tükörhöz. Lassan, lépésenként kellett utánozni a csípőkörzéseket, a testhullámzásokat, kihívó lépteket, és a sok "önsimogatást". Mikor már lassan tudtuk, hogy mi-mi után következik, egyszer csak Josh felszólalt.
- Nézzétek csak Sara milyen jól csinálja. Gyere ki Sara, mutasd meg hogy hogy kell ezt csinálni! - hívott.
Én lefagytam. Pont ettől féltem, hogy Byron előtt kell ingatnom magam, és reménykedtem benne, hogy nem figyel majd. Erre tessék.
Nem mozdultam, nem is pislogtam, csak bámultam Joshra, aki kezével intett, hogy menjek már. Lassan megmozdultam. Nem néztem senkire mikor kiálltam a többiek elé. A cipőm orrát vizsgálgattam, mikor Josh elkezdett számolni. Biztatóan biccentett, mire jól megfontoltan elkezdtem mozogni. Először a csípőmmel köröztem, közben beletúrtam a hajamba. Lassan elkezdtem a tengelyem körül forogni, miközben a csípőmet ugyanúgy mozgattam. Végig lefelé néztem. Mikor bejártam a kört, lehajoltam, és hirtelen felegyenesedtem, hagytam, hogy a hajam repüljön a lendülettől. 
Josh közben folyamatosan számolt, adta az ütemet, és olyanokat mondott, mint "Ez az, van benne dögösség, szenvedély, így kell ezt csinálni, látjátok?"
Végigsimítottam a kezemmel csípőm tetejétől le a combom aljáig, közben leguggoltam. Térdre ereszkedtem, megráztam a fejem kétszer, majd hullámozva felálltam. Lassan léptem kettőt előre, majd tettem egy csípőkörzést, közben a kezeimet a bordám vonalától indulva  párhuzamosan toltam felfele, míg ujjaim beleszaladtam a hajamba. Egy lépéssel hátat fordítottam a többieknek, a kezem még mindig a fejem tetején pihent, a fejemet hátrabillentettem, s kezeim lecsúsztak a mellkasomig, majd kinyújtottam őket oldalra. Megforgattam a csuklóimat, közben terpeszállásba tettem lábaimat. 
Nem gondolkodtam közben, csak csináltam a betanult koreográfiát. Viszont mikor megfordultam, akkor először találkozott a tekintetem Byronéval, aki alsó ajkát megharapta, és összeszűkült szemekkel figyelt, miközben táncoltam.
A következő mozdulatban lassan leguggoltam úgy, hogy combjaim szétnyíltak, a sarkaim viszont egymáshoz közel voltak,  kezeimet pedig végigcsúsztattam a combjaim belső részén. Mikor leguggoltam, megpördítettem a fejem hogy lobogjon a hajam, majd lassan, úgy álltam fel, hogy közben beleharaptam a számba. 
Josh abbahagyta a számolást, majd mindenki tapsolni kezdett. Elpirultam, a szívem gyorsan dobogott a lámpaláztól. Byron tekintete égetett, szinte lyukat vájt testembe.
- Ez az Sara, jól van, nagyon ügyes vagy. Ugye milyen eszméletlen ez a tánc? És ez még csak a fele a koreográfiának. Rendben Sara, ez a szerep a tiéd, állj előre, szólót fogsz táncolni. - mondta Josh, mire szemeim kikerekedtek. Egyrészt örültem, mert a következő versenyen vagy fellépésen ez jó esély lehet a kitörésre, ám ezt nem egy erotikus tánccal akartam elérni. Mielőtt tiltakozhattam volna, Josh elindította a zenét, és számolni kezdett, majd rám szólt, hogy álljak a helyemre, vagyis legelőre.
Mielőtt elindultam volna, akaratlanul is vetettem egy pillantást Byronra. Most nem mosolygott, csak feszülten állt a hátsó tükörnek támaszkodva, a karjait összefonta maga előtt, az egyik lábát a másik elé támasztotta. Arca komoly volt, de nem komor. A szeme csillogott, és komolysága ellenére szemtelenül vidám, gúnyos, és egyszerre vágyakozó. Pontosan engem figyelt, egy másodpercre sem vette le a szemét rólam. Ahogy beálltam a helyemre, minden pillanatban éreztem égető pillantását. Egyre zavarbaejtőbb volt. Csak jussak már haza innen.

Mikor vége lett a próbának, én szokás szerint lassan öltöztem. Mire végeztem, a studió kiürült. Vagyis azt hittem.
Ahogy kiléptem az öltözőből, rögtön Byronba ütköztem, aki, amint elé értem, közelebb és közelebb jött, ezzel engem a falhoz tolva. Teste nem került közel hozzám, csak egyik kezével fogta a csuklómat.
- Mi a fenét csinálsz? - csattantam ki, és kirántottam a kezem szorításából. 
Nem szólt semmit, kezét elhúzta, majd mindkét tenyerével a fejem mellett a mögöttem lévő falra támaszkodott. Bekerített tartásával, de nem jött közelebb.
- Csak azt akarom mondani... - suttogta, de félbeszakítottam.
- Hogy jól táncoltam? Igen? És? Kit érdekel? Engedj elmenni! MOST! - kiabáltam az arcába, de ő csak pimasz mosolyra húzta az arcát.
- Mért vagy ilyen betegesen ideges, mikor velem beszélsz? - vigyorgott önelégülten, arca kínosan, túlságosan is közel volt az enyémhez, de még mindig tartotta azt a távolságot, amiből érezhető volt, hogy még nem vagyunk régóta ismerősök, és ő sem nagyon mer közelebb jönni.
- Mert ezt hozod ki belőlem, azért! Mert felidegesítesz! - kiabáltam.
- Mit tettem? - kérdezte ártatlanul.
- Idejöttél. - válaszoltam fojtott hangon, résnyire szűkült szemmel.
- Van valakid? - suttogva váltott gyorsan témát.
- Mi közöd hozzá? - szinte köptem az arcába.
- Ha megkérdezem, már van hozzá közöm. - nem tetszett a válasza.
- Igen, van valakim. - felszegtem az állam - És ő az egyetlen, akit a legjobban szeretek a világon. Fogtad?
- Jó. És ezt mért úgy mondod nekem, mintha be akartam volna próbálkozni? - kérdezte felhúzott szemöldökökkel. Gúnyos vigyorra húzta a száját.
- Mivan? Akkor minek kérdezted?
- Mert érdekelt. - vonta meg a vállát, és kicsit közelebb került hozzám.
- Te teljesen hülyének nézel? Vagy hülyét akarsz csinálni belőlem? Engedj el! - kiáltottam rá, és próbáltam a karjait eltolni mellőlem, hogy szabad lehessen az utam, de ezzel csak azt értem el, hogy közelebb jött hozzám. 
- Te sose akarsz velem beszélgetni. Itt mindenki tök jófej velem, te meg csak ellenségeskedsz, mint egy pulyka. - nevetett csintalanul.
- Nem vagy szimpatikus. - préseltem ki az ajkaim között, majd erőltetetten elvigyorodtam. Azt vettem észre, hogy szörnyen gyerekesen viselkedünk. Mind a ketten. Vagyis lehet, hogy neki alapból ilyen a természete - kinézem belőle -, de én... Nem ismerek magamra.
Vettem egy mély levegőt, és gúnyosan vigyorgó szemébe néztem.
- Rendben. - szólaltam meg kicsivel halkabban. - Mit szeretnél?
- Hű, gyors váltás. Ügyes. - biccentett nevetve.
- Ne akard hogy elveszítsem a hirtelen jött türelmem. Válaszolnál?
- Nagyon jól táncolsz.
- Ezt már mondtad.
- Szeretnék tanulni tőled.
- Mi? - nevettem fel.
- Mióta táncolsz?
- Kb. 2-3 hónapja.
- Hű. Azt hittem legalább 2-3 éve. Hány éves vagy?
- Nemsokára 17.
- Honnan jöttél?
- Itt lakok Londonban.
- Biztos, hogy nem Brit vagy. Hallom a beszédeden. Igaz, nagyon jól beszélsz angolul, szinte nincs is akcentusod, de hallom, hogy nem teljes. Hol születtél? 
- Magyarországon, Budapesten.
- És hogy kerültél ide Londonba? - rájöttem, hogy ennél többet nem szabad elárulnom. Túl sokat kérdezősködik. Még elárulom magam. Úgy döntöttem, hogy itt a vége a kérdezz-feleleknek. Amúgy is kényelmetlenül éreztem magam a közelségében. Nem volt annyira közel, számomra mégis túl közel. Hozzám csak egy valaki jöhet ilyen közel.
- Elég, mostmár mennem kell. - bújtam ki a karjai alól. Ahogy visszafordultam, ugyanabban a pózban állt, a fejével kissé hátrafele nézve.
- Köszönöm hogy válaszoltál. Remélem legközelebb többet elárulsz. És remélem hogy lesz még ilyen alkalom, hogy képes leszel normális emberi módjára hozzám szólni. - ellökte magát a faltól, és szemtelenül mosolyogva sétált el mellettem. Ahogy elment előttem, végig a szemembe nézett, majd végignézett rajtam, és újra a szemembe. Majd elfordult, és elment.
Én meg csak fújtattam az utolsó megjegyzésétől. Aztán végiggondoltam az előbb történteket. 
Nem hinném, hogy lesz még ilyen alkalom, ugyanis kerülni akarom. Nem beszélhetek senkinek magamról, vagy ki kell találnom valamit. Meglátjuk. Bár Byron nem ér annyit, hogy hazudjak miatta. Elég irritáló, amúgy is. Most is csak azért beszéltem vele, mert én nem süllyedek le a szintjére. Jó, sokszor elkap a düh, és gyerekesen viselkedek, és valószínűleg ez még meg is fog történni. De én tartom magam az elveimhez. 
Most pedig hazamegyek, hogy lenyugodjak, és rendet tegyek otthon. Rendes, otthonos lakásban akarom hazavárni szeretteimet.