2. Évad 15. Fejezet - Táncpróba

Sziasztok! 
Itt vagyok ismét egy fejezettel, sajnos nem érzem ezzel úgy, hogy teljesen olyan lenne, amilyennek kéne lennie, de remélem azért tetszeni fog nektek! :) Nagy gondban voltam a címválasztással, és szerintem ez sem a megfelelő, ezért most adnék egy feladatot! A fejezet alján kommentbe írjátok le hogy ti milyen címet adtatok volna a fejezetnek! :) Várom a visszajelzéseket, meg a címeket, és nagyon köszönöm az eddigi véleményeket is! :) Hamarosan jelentkezem! :) Puszi xxx

Éppen a studió felé tartok. 1 hétig ellógtam a táncpróbákat, mert csak a fiúkra akartam koncentrálni, főleg Zaynre hogy minél több időt töltsünk együtt. Most viszont újra vissza kell térnem. A fiúk még egy hétig maradnak itthon, aztán irány az USA. Ismét.

Mikor beléptem a terembe felszabadult érzés volt. Hiszen imádom a táncot és bár az utóbbi napokban jól elkerült a feszültség, azért jó kiadni a felgyülemlett érzéseket. Viszont arra nem számítottam lelkileg, hogy 5 perc próba után ismét beállít az az ember, aki viszont nálam a feszültség legnagyobb forrását jelentette mostanában.

Byron mikor meglátott, mosolyogni kezdett, majd beállt a táncra. Éreztem, hogy tánc után nem úszom meg hogy ne kapjon el.
A próba után addig maradtam az öltözőben ameddig csak húzni tudtam az időt, ám mikor kimentem, Byron természetesen ott ült a várópadon az öltözővel szemben.

- Elképesztő hogy milyen lassú vagy! - csóválta a fejét.
- Mit szeretnél már megint? - próbáltam udvarias lenni. Most nem akartam hogy elrontsa a kedvem.
Felállt és közelebb jött.
- Nem voltál múlt héten. 
- Lebetegedtem.
- Aha. - összehúzta a szemét és túl gyorsan válaszolt.
- Még valami esetleg? - mutattam a kijárat felé jelezve, hogy mennék.
- Nincs kedved beülni valahova? - a kérdés váratlanul ért.
- Mi? Nincs! Mért lenne?
- Kérlek. Szeretnélek megismerni. Légyszi, nem lesz semmi. Csak egy kicsit.
Úgy kérlelt mint egy gyerek. De én ezt nem értem. Nem ülhetek be vele valahova, nekem barátom van. De ezt nem mondhatom meg megint, mert a végén még újra beolt hogy ez nem érdekli őt.
- Jó rendben. De csak egy kicsit, mert sietnem kell haza! - vágtam undorodó fejet mikor végignéztem rajta. - Tulajdonképpen miért is akarsz ebédelni?
- Mondtam már hogy tanulni szeretnék tőled táncolni. 
Aha, persze...
- És ahhoz mért kell együtt ebédelni?
- Ajj, ne kérdezősködj már ennyit, nyomás.

Beültünk egy Starbucksba a közelben.
- Szóval, mit szeretnél tudni? - kérdeztem unottan.
- Van testvéred? 
- Ez mintha nagyon kapcsolódna a tánchoz. - forgattam a szemem.
- Bízz bennem! Na, van testvéred?
- Hát ez az, hogy nem bízok! - húztam össze a szemem. El sem hiszem hogy belementem ebbe a hülyeségbe.
- Jó, akkor ne bízz, úgy mondd el hogy van-e testvéred. - mosolygott gúnyosan, mire megforgattam a szemem. - Jó akkor kezdem én. 19 éves vagyok, szeretek táncolni, munkát keresek, nincs testvérem, viszont van egy Németjuhász kutyám. Londoni vagyok, itt születtem, de voltam már Párizsban és Olaszországban is. Szeretem nézni a TV-ben a Bear Gryllst és néha sétálás közben azt képzelni, hogy Ő vagyok. Egyedül lakok a kutyámmal, általában otthon vagyok ha nem a konditeremben, és meglepő tulajdonságom hogy szeretek olvasni. Na, így már könnyebb belekezdeni? - mosolygott rám és belekortyolt a kávéjába. Elnevettem magam.
- Jézusom. - ingattam a fejem nevetve.
- Mivan, nem tetszett?
- Hogyne. - bólogattam. - Gyorsan összefoglaltad magad.
- Na, te jössz. 
- Nekem nem fog így menni.
- Majd segítek. - kacsintott rám gyönyörű kerek szemeivel.
- Na persze. - forgattam a szemem. - Hát jó. Ööö... Én lakótárs vagyok, a legtöbb időmet a barátommal töltöm, van két testvérem de ők nem itt élnek, mert Magyarországon születtem, otthon van egy kutyám, és a kedvenc bandám a One Direction. - csúszott ki a számból, de egyből megbántam. Túl sok Sára, már megint túl sokat mondtál!
Ahogy kimondtam hogy One Direction Byron szeme érdekesen felcsillant. Majd felnevetett.
- A One Direction? Ugyanmár.
- Héé, mi bajod velük?
- Gyerekek. - nevetett gúnyosan.
- Ezt most komolyan mondod? Annyi idősek mint te. Folyton azt hiszed, hogy te mindenkinél jobb vagy, igaz? - majdnem felálltam.
- Héé, nyugi. Ízlések és pofonok, mibajod van?
Már megint túl sok! Nem jó ötlet ez az ismerkedősdi.
- Nekem most mennem kell. - pattantam fel.
- Hé, várj már, most mivan? Ne sértődj már be, ez csak egy banda! - állt fel Ő is.
Nem csak egy banda. Ők az életem. Bár tudnád.
- Mennem kell. - és már kint is voltam az ajtón.
- Sara, várj már! - hallottam magam mögött Byron hangját. Talán nem kéne elviharoznom. Túl feltűnő hogy pont ennél a témánál lépek le. Annyira átlátszó vagy, annyira rosszul csinálod Sára!
Megálltam és szembefordultam vele. Hagytam hogy egy fél másodpercen belül utolérjen.
- Neked meg mibajod? Csak nem ennyire szereted azt a One Directiont? - húzta össze a szemét és gúnyosan mosolygott ahogy szokott.
- De, de igen.
- Jó, békén hagyom a bandád. Nem jössz vissza?
- Nem. - mondtam és ismét sarkon fordultam, mire elkapta a kezem.
- A szokásos? - néztem le a kezére ami a csuklómat szorította.
- Nagyon makacs vagy. - nevetett.
- Most komolyan, elárulnád hogy mit akarsz tőlem? 
- Érdekes vagy. - jött közelebb.
- Nekem van barátom, Byron.
- Mért hiszed azt állandóan, hogy rádhajtok? Ennyire akarod hogy rádmozduljak, hogy így vezetsz rá? - nevetett hangosan szemtelenül.
- Na jó, elég ebből. Bánom hogy beültem ide veled. Engedj el.
- Gyere vissza a studióba. - még mindig szorította a csuklóm.
- Engedj el.
- Gyere vissza, kérlek.
- Engedj el!
- Esküszöm nem bántom a bandádat! - nevetett.
- Engedj már el! Minek mennék vissza a studióba?
- Majd meglátod. Na, gyere már. - elkezdett húzni a studió irányába. Egész úton így mentünk. Végig húzott, ugyanis magamtól nem voltam hajlandó menni.
- Szörnyen makacs és gyerekes vagy. - gúnyolódott.
Mikor visszaértünk a studióba, bevitt a táncterembe.
Elment a terem másik végéig, nekitámaszkodott a falnak a magnó mellé, az ujját a tetejére helyezte készenlétbe, majd összeszűkült szemmel engem figyelt. Én a terem másik végénél álltam a bejáratnál és vártam.
- Szeretném ha táncolnál nekem.
- Mivan? Soha. - ráztam a fejem.
- Mért nem? 
- Mert nem.
- Csak azért, mert nekem kell táncolnod, igaz? - gúnyolódott megint.
Nem válaszoltam, mire elkezdett felém sétálni.
- Mibajod van velem?
Nem válaszoltam.
- Nem érezted jól magad az előbb? Pedig még nevettél is.
Megint nem szóltam semmit, Ő pedig egyre közelebb került.
- Félsz tőlem?
- Nem.
- Akkor? Látom rajtad hogy utálsz. De miért?
Teljesen közel ért. Elkezdtem hátrálni, mert nem állt meg, majd nekiütköztem a falnak. Teste teljesen hozzámsimult. Kezeit a két karomra tette, majd lassan csúsztatta lefele.
- Mért nem vagy képes elviselni engem egy légtérben? - suttogta, s keze egyre lejjebb ért. Én akaratlanul is lefagytam. Egyre hangosabban lihegtem, a légzésem felgyorsult közelségétől. Nem bírtam megszólalni. Nem a varázstól, hanem a döbbenettől.
Egyik keze szorosan a derekamra tapadt, másik pedig a sajátjába kulcsolta a tenyerem. Egy mély pillanatra felnézett a szemembe, majd elpördített a faltól, és a kezével próbált táncoltatni.
- Nagyon jó mozgásod van. Hol tanultad? - suttogta még mindig közel hozzám miközben táncoltunk.
- A lábaid gyorsan reagálnak és hajlékonyak.
Bejártuk az egész termet.
- A technikád lenyűgöző.
Megpördített, majd egyik kezére támasztotta a hátam, és hátrahajlított majdnem le a földig. Egész közel rámhajolt.
- Taníts. - suttogta, szája éppenhogy nem ért az enyémhez. De egy pillanatra közelíteni kezdett.
- Elég! - suttogtam arcába, mire kezét kicsúsztatta a hátam alól, és leengedett a másik kezével, amivel a csuklómat fogta a földre, és a két combom mellett letérdelt, kezeit pedig a fejem mellé tette, így került fölém.
Becsuktam a szemem hogy ne kelljen ránéznem. Hogy ne kelljen éreznem azt a szégyent, amit magamban éreztem amiért ilyen közel engedtem magamhoz.
- Ne félj tő...
- Hagyj békén. - mondtam csukodt szemmel.
- Nem bántalak. - hallottam a hangján hogy gúnyosan mosolyog.
- Hagyj.
- Remélem máskor is ebédelünk együtt. Mutathatnál még pár technikát.
Felemelte a kezem a földről, majd kezetcsókolt. Éreztem hogy feláll rólam, és hallottam ahogy kisétál a teremből szemtelenül kuncogva.
Otthagyott engem a földön a saját szégyenemben feküdni, sodródva a gondolataimban, egyedül feküdve, a táncterem közepén.
Mi is történt az előbb? Nehezemre esett felidézni. Részeg voltam. Az érzéseim elrészegítettek, mert annyi minden kavargott bennem, hogy nem tudtam értelmesen gondolkodni. Volt bennem egy kis érzés, hogy jól éreztem magam Byronnal, de ez az érzés elszomorított és gyötört, mert tudtam, hogy otthon vár a barátom. Egyáltalán ki az a Byron? És mért mondogatja annyira, hogy ne féljek tőle? Ki ő, és hogy került ide, hogy megkeserítse az életem? Talán ki kéne lépnem a táncból. Talán el kéne kerülnöm. Talán félnem kéne tőle. Egy biztos. Ennek az egésznek nem lehet jó vége.