3. fejezet - Ötlet

Itt a 3. fejezet, viszont jó lenne ha hívnátok olvasókat, vagy nem tudom, mert így félek hogy nincs sok értelme folytatni. Azért ez a rész is remélem tetszeni fog, kicsit unalmasra sikeredett, de ezután már jönnek az események. És véleményeket hagyni a kommentárokban mindig lehet :)

Illetve nem csak magamra - jutott eszembe egy ötlet.

Erőt vettem magamon, letöröltem a könnyeimet és Kenny elé álltam.

- Esetleg tudna adni egy telefonszámot, amin elérhetem? Sajnos most rögtön nem tudok választ adni... - mondtam szégyenkezve.

- Um, természetesen... de sajnos 3 napnál nem várhatunk többet. A forgatást minél hamarabb el kell kezdenünk, és ha esetleg te visszautasítanál, akkor sürgősen keresnünk kell valaki mást. - ezzel elővett egy papírdarabkát a zsebéből és felírta rá a telefonszámát.

- Persze, amint tudom, értesítem. Higgye el, minden rendben lesz. - lassan és jelentőségteljesen beszéltem hozzá.

- Remélem - mosolygott vissza, és a kezembe nyomta a cetlit - viszont nekem most mennem kell. Nagyon örültem, várom a hívásod! - biccentett anyunak, majd megfordult és a fekete busz felé indult.

Alig kaptam levegőt a dühtől, a torkom miliméterekre szűkült. Egy pillanatig még csöndben néztem ahogy Kenny eltűnik, majd fogtam magam, és elindultam gyalog. Semmi se vehetett volna rá, hogy beüljek anya mellé a kocsiba.

- Sára! - hallottam mögöttem a kiáltást - hova mész? Gyere már vissza!

Megfordulás és megállás nélkül feltettem a bal kezemet jelezvén, hogy nem vagyok hajlandó szóbaállni vele.

Gyalog kb. egy fél óra amíg hazaérek. De nem érdekelt, most egyedül akartam lenni. 

Elkezdett az eső cseperegni. Hát ez nagyszerű.

Lassan sétáltam, és átgondoltam, hogy mi is történt velem pár perccel ezelőtt. Nem, nem ment. Nem tudtam felfogni.A könnyeimmel küszködtem,mélyeket lélegeztem, és próbáltam a semmire gondolni. Ez ugyanúgy nem ment, ezért inkább az embereket figyeltem. Szépen sorban néztem végig mindenkin séta közben, és ez nem tudom miért, de nyugalmat adott. Aztán ahogy érdeklődve figyeltem a környezetemet, egyszer csak észrevettem, hogy egy fiatal srác csak áll a túloldalon, és engem figyel. Napszemüveg és sapka volt rajta, de még így is feltűnő volt a kíváncsi arca. Ahogy egy másodpercig álltam a pillantását, talán csak beképzeltem, de mintha elkezdett volna mosolyogni. Hát ez jó, most mit csináljak? Volt elég gondom így is, most még meneküljek el egy pszichopata elől... Nem volt más választásom, így ki kellett találnom valamit. Elkezdtem a buszmegálló felé sétálni, hátha úgy lerázom. Ahogy elindultam, a szemem sarkából láttam, ahogy ő is elindul. Félelmetes volt, de nem volt erőm a pánikolásra. Az előbbi csalódás teljesen kikészített, így teljesen lazára vettem az egészet. A buszmegálló már nem volt messze, és láttam, hogy közeledik egy busz. Így hát elkezdtem szaladni, gondolván, hogy a tömegben úgysem szaladhat utánam és cipelhet el, ráadásul mire odaértem a buszhoz, már zárta be az ajtókat, éppen hogy felugrottam.

Ezt megúsztam. Reméltem, hogy sose látom többet.

Mire hazaértem, az autó már az udvaron állt. Bementem, és az egész család szeme rám szegeződött. A nővéremé, a bátyámé és a szüleimé. Anyu felpattant, és bocsánatot kért. Nem néztem rá, megvártam, amíg végigmondja. 

- Befejezted? - kérdeztem mikor egy kis szünetet hagyott. Még mindig nem néztem rá, és a lépcső felé indultam. Semmi humorom nem volt apámmal is beszélni...

- Sajnálom. - mondta még egyszer. Sokra nem megyek vele... - de még nem vagy elég érett ilyen nagy dolgokhoz.

- Majd meglátjuk - vetettem vissza a lépcsőről úgy, hogy meghallja.

Bezárkóztam a szobámba, de túl ideges voltam ahhoz, hogy csak üljek. Elmentem zuhanyozni, és hosszasan gondolkodtam a tervemen, de a gondolataim mindig visszaszöktek arra a szégyenérzetre, hogy amikor Kenny visszament a buszba, azt kellett mondania a fiúknak, hogy nem engedi az anyja... 

Elzártam a vizet, gyorsan felöltöztem, majd mentem a gépemhez. A tesóimat a szobámban találtam, ami nem lepett meg. Elmeséltem nekik mindent, de nem hitték el. Mikor viszont eszükbe jutott amit anya mondott mikor hazajöttem, nagynehezen kezdtek hinni nekem... Teljesen egyetértettek velem, és még mindig le voltak döbbenve az egészen. Aztán megkértem őket, hogy most szeretnék egyedül lenni. Megértették és kimentek a szobámból. 

Úgy gondoltam, hogy nincs vesztegetni való időm, hiszen csak 3 napom van. Ezért elővettem a telefonom, és tárcsáztam az unokatesóm számát.

Az unokatesóm; akire bármikor számíthatok, akivel mindent megbeszélhetek. Az egyetlen igaz barátom.

Amikor felvette a telefont, köszönés helyett belesikítottam, mert azért végül is, annyira elvakított a düh, hogy fel sem fogtam, hogy a One Direction fiúk személyesen mondták azt rólam, hogy csinos vagyok... (?!)

Vivien már nem ijedt meg, hiszen nem először fordult ez elő... Amikor legelőször hallottam a One Thinget a rádióban, hasonlóan cselekedtem...

- Szia Sára... - köszönt kissé unott hangon.

- Nem fogod elhinni mi történt velem ma - mondtam, és elmeséltem mindent. A reagálását inkább nem írom le, túl hosszú lenne és túl sok benne a sikítozás...

A tombolás után elmeséltem neki a tervemet, mert ő is részese volt. Beleegyezett, és látszólag tetszett neki az ötlet. Megbeszélte a harmadik érintett taggal a dolgokat, és ő is nagynehezen, de beleegyezett.

Remek. Eddig minden sinen van. Már csak működnie kell...

Ránéztem az órára, ami 9 órát mutatott. Sose szoktam korán lefeküdni, de most nem volt kedvem máshoz, csak az alváshoz.

Elmentem fogat mosni, és utána bevetettem magam az ágyamba. De képtelen voltam elaludni... Sokféle gondolat járt a fejemben... Majd éreztem, hogy kezdek ellazulni és lassan a gondolataim is ritkulnak. Aztán hirtelen láttam az öt fiút, akiért annyira odavagyok. Előttem álltak, és hívtak, hogy menjek oda hozzájuk. Meglepődtem, de elindultam feléjük, majd rájöttem, hogy már álmodok.