18. fejezet - Zayn szemszöge 2.

Na sziasztok! :) Tudom, hogy csak holnap lesz 9.-e, de mivel a következő pár napban elég elfoglalt leszek, ezért gondoltam ma tartom meg az egy hónapos ünneplést :) Tehát egy hónapos a blog, és nagy meglepődésemre túlléptük a 4000-es látogatottságot!!! Hihetetlen hogy egy hónap alatt mit kaptam tőletek, mert imádok írni, és ez boldoggá tesz, de az még jobban, hogy van ki olvassa és tetszik is neki! :) Itt a Zayn szemszöges rész amit ígértem, majd később (legalább 10 visszajelzés után) jön egy rendes rész, majd este fele is jelentkezek majd egy újabb résszel :) Köszönöm a kommenteket és szavazásokat, továbbra is mindenképpen várom a visszajelzéseket a történetről! :) A következő Zayn szemszöges rész 40 rendszeres olvasó után várható :) És most kívánok mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket :) Remélem jól telik a szünetetek! :) Köszönök mindent!!! :) <3 xxx

Ahogy megcsókolt, elvesztettem a fejem. Közelebb húztam magamhoz és érinteni akartam ott, ahol csak tudtam. Ő beletúrt a hajamba, ami még jobban arra késztetett, hogy közelebb húzzam. Egyszer csak elfogyott a levegőm, és emiatt muszáj volt eltávolodnunk egymástól, ami fizikailag fájt.
- Megőrülök - suttogtam neki levegő után kapkodva.
- Nekem mondod? - zihálta vissza és tudtam, hogy ő is így van ezzel a helyzettel, mint én. Még most se hittem el, hogy ő is szeret. Én vagyok a legszerencsésebb férfi a világon, hogy egy ilyen csodálatos lány lehet az enyém. Szeretem. Mindennél jobban.

Az az este, amit utoljára eltöltöttünk, életem egyik legjobb, és mégis legnehezebb estéje volt. Annyira csodálatos ahogy nevet, ahogy beszél, ahogy a levegőt veszi, ahogy mozog, minden! Borzasztóan fog hiányozni. Vivien, az unokatesója is rendes lány. Azt hiszem értem mért legjobb barátnők. Annyira hasonlítanak belsőleg. Ráadásul Niall is így gondolja. Tegnap beszéltem vele... kedveli. De persze még nem annyira mint én Sarat. De ők is nagyon jól kijönnek. Biztos nekik is rossz lesz elválni. Mért itt kellett megismernünk őket? Ilyen messze Angliától? Hogy fogjuk megoldani a találkozást?

Másnap amikor megérkeztünk a reptérre rosszul lettem. Esküszöm, hogy rosszul éreztem magam. Tudtam, hogy mi vár rám és ha tehetném, messzire menekülnék ettől az érzéstől.
Megérkeztek. Amikor megláttam az arcát, csalódottságot, szomorúságot és fájdalmat olvastam le róla. Valószínűleg az én arcomról se lehetett mást leolvasni, mert ugyanígy éreztem magam. Nem beszéltünk, csak megöleltük egymást és nem szóltunk semmit. Nem kellettek szavak, csak hogy utoljára együtt legyünk, szorosan, közel.
Egy idő után a hangszóróból tudattak minket, hogy a gépünkre be kell csekkolnunk. Szorosabban magamhoz öleltem és éreztem, hogy könnyekkel telik meg a szemem. Nem tudtam mit mondani neki, csak annyit, hogy "sajnálom". Képtelen voltam beszélni. Nem akartam elengedni. Egy búcsú csókot nyomtam ajkaira, ami annyira fájdalommal teli volt. Majd olyat mondott nekem, ami olyan volt mintha belém rúgtak volna. Szerinte ennél nagyobb büntetést nem adhattam volna neki. Kész. Vége, a könnyeim utat törtek maguknak és én elkezdtem sírni. Pedig megfogattam, hogy nem fogok. Ő is sírt. Zokogott. Elsuttogtam egy "sajnálom,szeretlek"-et, majd szóltak, hogy mennem kell. Lelkileg össze voltam törve. Most itt kell hagynom...
Elengedtem őt,  és éreztem, hogy mint egy rongybaba összecsuklik, de még a lábán áll. Nem tehettem mást, el kellett mennem. 
Még párszor visszanéztem, és láttam, hogy üveges tekintete van és sír. Ez a látvány pofán vágott. Legszívesebben odarohantam volna és addig csókoltam volna, amíg mind a ketten össze nem esünk. Ilyen helyzeteket senkinek se kívánok. A fiúk próbáltak vigasztalni, de mit sem ért. Csak ültem és néztem magam elé. Már most annyira hiányzott. Érezni akartam a csodás illatát, meg akartam simogatni az arcát, játszani akartam a hajával, meg akartam ölelni, át akartam karolni a derekát, belenézni a gyönyörű kékes-zöld szemeibe és kimondani még egyszer utoljára hogy "szeretlek". De nem tehettem. Fel kellett szállnunk a gépre.
Kis idő után a gép felszállt, én pedig elaludtam. Repülés közben általában alszok, de ez most különösen jól esett, hogy nem gondolok semmire.

Mikor leszállt a gép, küldtem neki egy smst. A válasz ijesztő volt. "Semmi sincs rendben". Csak ne csináljon semmi hülyeséget!
Elmagyarázta, hogy miként szerezte meg a munkát. Hát ez volt az amit titkolt előlem. Nem kellett volna ezt tennie. De végül is, ha nem teszi meg, akkor most lehet, hogy nem lennénk együtt.

Megérkeztem Bradfordba. Szeretem az otthonom, de most a legkevésbé sem volt kedvem itt lenni. Köszöntem a szüleimnek és a tesóimnak, majd kipakoltam. Képtelen voltam mosolyogni. Annyira hiányzik... bármit megtennék most hogy itt legyen velem.
A családom is észrevette hogy enyhén depresszióba vagyok esve. Elmeséltem nekik Sarat, hogy mennyire szeretem és mennyire különleges és fontos számomra. Jó volt beszélgetni velük, mert hiányoztak. De a fájdalmamat most semmi nem enyhítette.

*Három hét múlva*

Még itt vagyok Bradfordban. Pihenési időt kaptunk a menedzserünktől, aminek örültem. Legalább bezárkózhatok a szobámba. 

- Zayn, ez így nem lesz jó. Tenned kell valamit. - jött be anyám az ajtón.

- Tudom. De mit tehetnék? Dolgoznom kell. Neki meg... meg ott az iskola.

- Ha szeretitek egymást, megoldható. Zayn te tényleg depressziós leszel ha nem változtatsz ezen a helyzeten. Tenned kell valamit. - mondta nyomatékosan. Pár másodpercig gondolkodtam, majd rájöttem, hogy igaza van.

- Igazad van anya. Tennem kell valamit. Köszönöm. - öleltem meg. Neki mindig vannak ötletei vagy gyógyírjai a bánatomra. Persze én is így gondoltam, hogy tennem kell valamit. De azt hittem, tovább bírom majd.

- Tedd amit a szíved jónak lát. Ha ő is szeret, együtt megoldhatjátok a problémákat. Menj érte. - mondta. "Menj érte." - Ez a mondat zengett a fejemben. Nem bírom ki nélküle. Szükségem van rá. Most nem hívhatom fel. El kell intéznem a dolgaimat hogy elmehessek, és ha felhívnám, elárulnám magam és nem lenne hiteles a meglepetés. Menjek érte... 

Megyek!!!