17. fejezet - Balszerencsés időszak

Sziasztok. Először is nem hittem a szememnek, hogy még aznap meg lett a 30 rendszeres olvasó! Tényleg nagyon köszönöm, annyira jól esik hogy tetszik amit írok! Úgy terveztem, hogy 9.-én úgymond tripla résszel jövök. Két rendes résszel, és akkor szintén aznap hozom a Zayn szemszöges részt! :) És a kommenteket is meg kell hogy köszönjem, mindig meg tudtok mosolyogtatni! :) Na de nem rabolom tovább az időt, itt a 17. fejezet ami egy kicsit depis, de azért remélem ez is tetszeni fog! :)

- Ne sírj! Megígérte, hogy nemsokára újra találkoztok! - hallottam Vivien megnyugtató hangját. A könnyeim kezdtek ritkulni, majd már csak szipogtam. Olyan érzésem volt, mintha kitéptek volna egy darabot belőlem. De mért?! Hiszen csak egy hónapja ismerem. Ez tényleg valami más... valami erős kötelék van köztünk, ami most mintha szétszakadt volna, és ez nagyon fájt. Szinte fizikailag bántott. 
- Tudom. - ennyit tudtam kibökni. Nem telt több. 
Egy idő után felálltunk, majd a kint várakozó nagybátyám autója felé indultunk.
Hazafelé egy szót sem szóltam. Nem akartam hazamenni. Féltem. Nem tudom mért, de féltem valamitől.

Mikor megérkeztünk a ház elé, elköszöntem Vivientől, aki hasonló állapotban volt mint én. Majd mikor beértem, a félelmem beteljesült.
- Klipforgatás, mi??! - kiáltott felém anyám. Basszus. Hát megtudta. Kész, nekem végem. De hát tudtam. Tudtam, hogy lesz következménye annak, amit bevállaltam. Most el kell tűrnöm.
- Anyu, honnan tudjátok? - kérdeztem nyugodt hangon.
- Mit számít? Hogy hazudhattál ennyit? Sára, én a te érdekedben mondtam azt, amit mondtam! Hogy bízzak meg benned ezután? - kiabált egyre hangosabban.
- Ezt mégis hogy képzelted? - emelte fel a hangját már az apám is.
- Honnan tudjátok? - kérdeztem ismét rezzenéstelenül.
- Jött egy levél a csekkről amit kapsz! Ráadásul felhívtak az iskolából, hogy rengeteg igazolatlan órád van! Mivel tudnád ezt magyarázni? És még a nagybátyádat is belerángattad? Persze, milyen sokszor voltál mostanában Vivienéknél,igaz? Felháborító! Hogy mertél ilyet tenni? - üvöltött anyám. Basszus! Az igazolatlan órákról meg is feledkeztem! Mostmár úgy is mindegy..  De tudtam, hogy a nagybátyámat fogják hibáztatni ezért.
- Nem az ő hibája volt! Igen, én rángattam bele, mert ti nem voltatok képesek támogatni! Amit akarok, azt meg is valósítom! - mondtam kicsit hangosabban. Kezdtem kijönni a sodromból.
- Nem kislányom, nem valósítod meg, ha a szüleid azt ellenzik! - ordibált apám - nem így neveltünk téged!
- Pont ez az! Kit érdekel hogy azt akarjátok, hogy én egy földre szállt angyal legyek? Nem, azt csinálok amit akarok, elegem van hogy mindig azt várjátok el tőlem, ami nem akarok lenni! Ez vagyok én, és nem tudtok megváltoztatni! - üvöltöttem én is, majd felrohantam a szobámba, és magamra csaptam az ajtót. A szememből könnyek szöktek ki. Bárcsak itt lenne most velem!
Úgy döntöttem, hogy lefekszek aludni. Ehhez volt csak kedvem, bár tudtam, hogy nyomasztó álmok várnak rám.

Kb. 2 óra múlva egy sms-re keltem:

" Hogy vagy? Mi most szálltunk le. Itt minden oké. Veled minden rendben? Hiányzol."

Ettől még jobban kezdett fájni a lelki sebem, ami mindig az ő hiányától bizsergett. Túlságosan is ki voltam borulva ahhoz, hogy regényt írjak neki, hogy mennyire hiányzik. Mert ezt a borzasztó érzést csak regényben lehet leírni.

"Semmi sincs rendben. Te is hiányzol."

Írtam a gyors választ, de utána megbántam. Remélem nem ijesztem meg.

Pár perc múlva visszaírt. Eljött az idő, hogy elmondjam neki, hogy milyen áron szereztem meg a munkát. Leírtam neki mindent. Hát nem volt boldog mit ne mondjak, de nem haragudott. Próbált megnyugtatni,majd amikor írta, hogy most kipakol, majd hív, utána elnyomott az álom.

Reggel elővettem a táskát, amit Zayntől kaptam, és belepakoltam a sulis dolgaimat. Mostantól ez lesz nálam.

Levonszoltam magam a lépcsőn, mire anyám és apám tekintetével találtam szembe magam.

- Gyere ülj le egy kicsit. - hívott apám. Szótlanul odamentem és vártam, hogy mi a következmény. Esetleg bentlakásos suliba akarnak küldeni? Vagy cserediáknak beadni hogy ne legyek a nyakukon? Vagy elköltöztetnek? Ha igen, remélem legalább Vivienékhez...

- Nézd. Amit tettél, az tényleg nagyon felháborító. És nagyon mérgesek vagyunk rád. De belátjuk, hogy igazad van. Mi nem akarunk megváltoztatni, és tudjuk, hogy nehéz tininek lenni, de azért gondold át, hogy mi csak jót akarunk neked. Nem akarjuk, hogy emiatt elfordulj tőlünk, de szeretnénk, ha nem lennél egy olyan... rossz lány. Ezt ezért most elengedjük egy szobafogsággal, de nem akarjuk, hogy mégegyszer történjen ilyesmi, rendben? - mondta apám, amire ledöbbentem. Hű, ilyen reakciót is ki tudok váltani az emberekből? Meglepő.

- Rendben. - ennyit nyögtem ki, majd megöleltek és elindultam a suliba. Jól esett hogy nem kaptam semmilyen komolyabb büntetést, de a kedvemet ez se javította meg. Most be leszek zárva minden délután a szobámba. Ez így még rosszabb lesz. Dehát ez van. Nem mindegy? Jelenleg úgy sincs semmi, ami felvidítana.

Mikor beértem a suliba, szinte minden szempár rám szegeződött. Rengetegen jöttek oda hozzám és kérdéseket tettek fel, de mind egybefolyt, így nem tudtam kibogarászni, hogy miről is van szó. Ledöbbenve néztem a körém gyűlő tömeget és ésszerű magyarázatot kerestem, de nem találtam. Helyette a telefonom adta meg a választ.

"Jó reggelt! Vigyázz magadra, valahogyan már most kiszivárgott a klip egyik előzetese, lehet, hogy felismernek! Legyen szép napod. Szeretlek"

Kaptam az smst. Remek. Azt hiszem most vagyok ott, hogy a dolgok ennél rosszabbak már tényleg nem lehetnek.

*Három hét múlva*

Csak csöngessenek már. Mostanában minden nap a suliban egy kínszenvedés. Csak szomorú zenét hallgatok, és Vivien mellett az egyetlen legjobb barátommal beszélgetek; a kutyámmal, Bucival. Ő megért. És legalább sose panaszkodik, hogy mennyire unja a fejemet.

A nagybátyámmal megbeszéltük a dolgokat, bocsánatot kértem, és természetesen ő nem haragudott. Örült, hogy megvalósítottam az álmom. Hihetetlen, milyen rendes ember.

És persze csak rá tudok gondolni. Hogy mennyire hiányzik. Már két napja nem írt, és nem is hívott. Ez bántott a leginkább. Elfelejtett? Talán túl lépett rajtam. Ráébredt, hogy nincs értelme rám pazarolni az idejét, hiszen én több ezer kilométerre vagyok tőle. Ki tudja mi történt. Baja biztos nem esett, mert valamelyik nap Twitteren kiírtam egy viccet, amire Louis válaszolt a szokásos beszólásával: "Ezért szeretünk Sara! Hiányzol!" Ez nagyon jól esett, majd üzenetben elkezdtünk beszélgetni, majd írtam a többi fiúnak is, hogy mi van velük. Kivéve Zaynnek. 

A lányok a suliban úgy bánnak velem, mint a suli legmenőbb csajával. Kérdezgetnek a fiúkról és mindenki a barátom akar lenni. Elég idegesítő. Persze a kapcsolatomról Zaynnel még senki sem tud. És ez így van jól.

A kijelentésemmel pedig azt hiszem tévedtem: igenis lehet még ennél is rosszabb: Tomi, az osztálytársam, akibe már annyira régóta bele vagyok zúgva, mostanában szemezget velem. Eddig az életben se nézett rám! Létezik az ilyen? De elkésett, én már foglalt vagyok. Azt hiszem.

- Szia Sára! - köszönt nekem a várva várt csöngő hangja után.

- Szia. - köszöntem vissza.

- Csak azt akarom megkérdezni, hogy... ráérsz-e valamelyik délután? - kérdezte zavartan és elpirult. Zayn két napja nem keresett. Tomi pedig... iszonyat jól néz ki (persze őt nem pipálja le senki). Mit tegyek? Ha Zayn tényleg túl lépett rajtam, akkor nekem is ezt kell tennem, ami nagyon de nagyon nehéz lesz. Ha nem lépett túl rajtam, csak nem ír, azt meg honnan tudjam? Mit csináljak...?

- Hm? - kérdezett ismét Tomi.

- Hát... azt hiszem... talán... valamikor, de nem biztos. - "De nem biztos?!" Mekkora seggfej vagyok! De ciki!

- Ööö oké, akkor majd szólj ha ráérsz. - mosolygott rám, majd intett és elment. Pár pillanat múlva a lelki sebem elkezdett bizseregni jelezvén, hogy ezt nem kellett volna. Próbáltam elcsitítani, hogy még nem mondtam teljesen igent. Várok még egy napot és ha nem keres, találkozok Tomival. De az érzéseim minden erőjükkel ellene voltak. Nagyon rosszul lettem. Elöntött a depi. Mért kellett ennek így lennie? Annyira hiányzik, nem tudom mi lesz velem. Legszívesebben kirohannék ebből a világból. Most csak egyedül akarok lenni.

Hazafele menet a buszmegállóban egy csomót vártam a buszra. Közben nézelődtem mint ahogy szoktam. Az emberek megvizsgálása valahogy mindig megnyugtat. Majd a szemem megakadt egy szempáron, ami engem figyelt. Jajj ne! Ilyen nincs, megint megtalált az a pszichopata, aki aznap látott, amikor először találkoztam Kennyvel? Komolyan mondom, hogy pont jókor minden rossz megtalál az életemben! Mikor leszek újra boldog? Annyira hiányzik!

Ismét sapkát viselt és napszemüveget. De most mind a kettő más volt. Divatosabb. De nem volt időm megfigyelni, mert jött a buszom. Amikor látta, hogy felállok, elindult felém, és egy másik ajtón felszállt ugyanarra buszra. Most mit csináljak? Hogy meneküljek el? 

Amikor leszállok a buszról, egy erdős részen kell átmennem ahol egy patak folyik. A pataktól kb. 100 méterre lakunk mi. Igen, imádok itt lakni. Mostanában sokat sétáltam a patakparton, hogy kiszellőztessem a fejem. De ott nem tudok elfutni előle! De meg kell próbálnom.

Mikor leszálltam a buszról, ő is leszállt. Gyors léptekkel indultam hazafelé, és nem is kellett hátratekintenem, éreztem, hogy követ. Féltem. Nagyon féltem. Úgy tűnik nincs menekvés. De nem mindegy? Mostmár nem érdekel semmi. Felül kerekedett rajtam a hiány fájdalma. Nem érdekelt. De azért meg kell próbálnom elfutni. De sok esélyem nincs az elmenekülésre.