16. fejezet - A búcsú

Sziasztok! :) Nagyon boldog vagyok, mert elértük a 3000 látogatót!!!! Nagyon nagyon szépen köszönök minden visszajelzést! Nagyon jól esik! :) Viszont most elmondom nektek, hogy április 9.-én lesz 1 hónapos a blog, és addig jó lenne elérni a 30 rendszeres olvasót hogy jöhessen a Zayn szemszöges rész, mert egy kis meglepivel jövök majd nektek! :) De addig is itt a 16. fejezet, jó olvasást! :)

Telefon csörgésre ébredtem. Álmosan nyúltam a zenélő mobilomért, majd amikor megláttam a kijelzőn, hogy ki az, szinte minden álom kiment a szememből és gyorsan felkaptam a telefont.
- Hallo? - szóltam bele mosolyogva.
- Jó reggelt, felkeltettelek? - kérdezte édesen Zayn.
- Ömm igen de nem érdekes. Miújság? - kérdeztem, és hangja hallatán a szívembe melegség áradt.
- Hmm semmi különös. Veled? Mész ma suliba? - kérdezte.
- Igen sajnos... és ugye ma már találkozhatunk? Hiszen két nap múlva elmentek, és... és... hiányzol. - mondtam és elpirultam.
- Te is hiányzol, de csak holnap találkozhatunk. Kitudódott hogy itt vagyunk Magyarországon és mostmár nem lakhatunk a buszban. Egy hotelben vagyunk és kint áll néhány rajongó, és így nehezebb a munka. De megígérem, hogy holnap találkozunk, rendben? - mondta. Ez kicsit megijesztett, hogy tudják hogy itt vannak. Én még nem akartam hogy tudják hogy ismerem őket. Próbáltam leplezni a feszültségemet.
- Rendben... - mondtam szomorúan.
- Naa, azért hívtalak most reggel, hogy felvidítsalak és erőt adjak a sulihoz. Úgyhogy mosolyogj! - mondta vidáman, és ettől tényleg mosolyognom kellett.
- Vigyázz magadra, jó? - mondtam.
- Te is - mondta - viszont most mennem kell. Érezd jól magad a suliban! - mondta és hallottam hogy vigyorog.
- Ha-ha. Kössz. - mondtam sértődötten.
- Na szia - köszönt el.
- Szia - mondtam csalódottan, mert még hallani akartam a hangját.


A nap unalmasan telt el, és mint minden nap, a gondolataim a fiúkkal jártak, és még mindig azon a tényen, hogy mennyire szerencsés vagyok. Azt hiszem ezt sose fogom tudni eléggé feldolgozni.
Másnap reggel ismét felhívott, de azt mondta, hogy mivel ez az utolsó esténk együtt, ezért különlegesebb lesz, mint a többi találka. Okééé, akkor kicsípem magam - gondoltam. 
Egy fekete pántos egyberuhát vettem fel, ami a combom közepéig ért. Hozzá egy fekete magassarkút, ami 10 centis volt és alig tudtam benne menni, de bevállaltam, hiszen az utolsó alkalom hogy találkozunk. Ez az érzés mintha felpofozott volna.


Délután 5-re értem oda. Igazából nem tudom hogy hova, mert a térig vitt csak a nagybátyám, utána Kenny volt olyan nagylelkű, hogy elvállalta a szállításomat a hotelig. Ez nem volt messze a tértől és szintén közel volt a Dunaparthoz. 
Kennyvel nagyon jót beszélgettem az úton. Ő is fog hiányozni.
Mikor odaértem, Kenny felvezetett a szobához, majd otthagyott. Bekopogtam, mire Zayn nyitott ajtót. Ő is elegánsan volt öltözve, így megnyugodtam, hogy nem csak én csíptem ki magam. A szívem felgyorsult.
- Szia - mondta, majd megpuszilt - iszonyatosan csinos vagy.
- Szia - mondtam pirultan - hát meg kell mondjam, hogy te is. - erre elmosolyodott, majd behívott.
Bent meglepő látvány fogadott. A bejárati ajtóval szemben volt a nappali, jobbra pedig az ebédlő. Az ebédlő asztal megterítve, rajta pedig két gyertya.
- Zayn - suttogtam - ez komoly?
- Tetszik? - jött oda mosolyogva mellém és átkarolta a derekam - én főztem.
- Zayn... ezt tényleg értem csináltad? - kérdeztem meglepve. 
- Ki másnak? - nevetett.
- Nem is tudtam hogy tudsz főzni - mosolyogtam rá.
- Hát... eddig én se nagyon tudtam... - mondta szégyenlősen.
- Köszönöm - bújtam oda hozzá - ez csodálatos.
Megfogta a kezem és az asztalhoz húzott. A vacsora közben beszélgettünk, de nem bírtuk ki nevetés nélkül, ezért a romantika nem volt teljes. 
A vacsora nagyon finom lett, Zayn pedig a dicséreteimet hallgatva elégedetten pakolta le az asztalt.
Ezután felajánlotta, hogy menjünk el megint a szokásos helyünkre, a Dunaparta, de most nehezebb lesz észrevétlennek maradni. Belementem, és sikeresen ki is jutottunk a folyóig. Ott kézenfogva sétáltunk és néztük a naplementét. Borzasztóan éreztem magam, próbáltam nem belegondolni, hogy utoljára vagyunk itt együtt ezen a helyen, ahol minden kezdődött, de ki akartam élvezni minden percet, így próbáltam vidámnak tűnni, mire ő ismét lelombozott.
- Annyira fogsz hiányozni. - törte meg a csendet.
- Ne is mond... - mondtam lehajtott fejjel.
- Sajnálom hogy így alakult. De megígérem, hogy nemsokára ismét találkozunk. - biztatott.
- Nem tudom hogy fogom kibírni nélküled. - mondtam.
- Én se, mert... Sara... én... szeretlek. - mondta ki a bűvös szót. Ekkor felnéztem a gyönyörű arcába és a szívem megvadult. Kimondta. Szeret!
- Én is szeretlek - mondtam kicsit meghatottan, majd arra eszméltem, hogy a távolság egyre csökken közöttünk. Kicsit megijedtem, mert tudtam, hogy ezt nem kéne. Tudtam hogy ettől csak még jobban fájni fog az egész, és talán még nem is vagyok kész rá. De ahogy a távolság elfogyott köztünk, minden gondolatom megszűnt. Elfelejtettem hogy hol vagyok, csak azt tudtam, hogy vele vagyok. Csak vele.
Ajkunk egymáshoz ért, először kicsit félősen, majd közelebb húztuk egymást, és a nyelvünk szenvedélyes táncba kezdett. Egyre jobban akartam, a világ megszűnt körülöttem és csak azt tudtam, hogy szeretem. Szorosan magához húzott, majd ajkait még erősebben az enyéimhez tapasztotta. A levegőt mind a ketten kapkodtuk, majd egyszer csak elfogyott, mi pedig zihálva néztünk egymás szemébe.
- Megőrülök - lihegte mosolyogva.
- Nekem mondod? - kérdeztem zavarodottan. Teljesen elvette az eszemet.
- Menjünk vissza, a fiúk már biztos várnak ránk - ajánlotta fel még mindig levegő után kapkodva.
- Várnak ránk? - kérdeztem. Szóval ők tudtak mindenről. Szépen megszervezte.
- Gyere - megfogta a kezem, majd visszasétáltunk a hotelbe. Ezt szerencsésen megúsztuk, legalább is reméljük, hogy nem látott meg senki.
A hotelben a fiúk már tényleg vártak ránk, és meglepődésemre Vivien is ott volt! Nem tudom hogy intézték el, de nagyon örültem neki.
Így hát eltöltöttük az utolsó, de egyben a legjobb esténket együtt. 
Búcsúzáskor csak egy hosszú szájrapuszit váltottunk Zaynnel, mert ha ismét megcsókolt volna, akkor nem tudtam volna aludni éjjel az izgatottságtól, de ez a szájrapuszi is pont elég volt, hogy megőrjítsen.
Megbeszéltük, hogy holnap mikor találkozunk a repülőtéren, megköszöntem nekik mindent (főleg Zaynnek a vacsoráért), majd szomorúan elbúcsúztunk egymástól.

***

Viviennel már az autóban voltunk és a repülőtér felé tartottunk. A sírás kerülgetett. Nem tudom mikor éreztem magam ennyire rosszul. Nem akartam megérkezni, mert tudtam, hogy a búcsú következik. Mégis vártam, mert annyira látni akartam őket.

Mikor megérkeztünk, Viviennel egy kis keresgélés után megtaláltuk őket.

- Sziasztok - köszöntünk olyan depisen, amennyire csak lehetett.

- Sziasztok - köszöntek vissza, és most egyikőjükön sem látszott mosoly.
(Ajánlott zene: One Direction - Moments )

Zayn odajött hozzám és szorosan megölelt, Vivien addig a többiekkel beszélgetett. Zaynnel csak álltunk, és öleltük egymást, ki tudja mennyi ideig. Majd egyszer csak a hangszóróból egy nő arra kérte a Londoni járat utasait, hogy menjenek és csekkolják be magukat.

Ebben a pillanatban kitört belőlem a sírás. A könnyeim csak úgy záporoztak, a karjaim pedig nem akarták elengedni Zaynt. Még a testem is őt akarta, de a szívem még inkább. Majd elengedtem, és először a fiúktól köszöntem el. Liam is elengedett pár könnyet, a többiek bár tagadták, de láttam, hogy nekik is könnyes a szemük. Szorosan és hosszan öleltem meg mindegyikőjüket, váltottunk pár szót hogy "vigyázz magadra", "nagyon fogsz hiányozni", "majd beszélünk", és hogy milyen jó volt ez a pár hét együtt. Kennytől is elköszöntem, megköszöntem a lehetőséget amit adott nekem, majd jött Zayn. Szorosan hozzábújtam, ő pedig a fülembe súgta, hogy "sajnálom". A könnyeim egyre gyorsabban szöktek ki a szememből, majd azt vettem észre, hogy Zayn szája az enyémen van, és keserű csókot lehel rá. Szenvedélyesen és mégis fájdalmasan csókolt, miközben én csak sírtam. Szívtam még egy mély levegőt, hogy érezzem csodás illatát, amit annyira imádok, majd mikor eltávolodtunk egymástól, végre megszólaltam.

- Emlékszel, amikor akkor éjjel a Dunaparton azt mondtad, hogy akkor kapom meg a büntetésemet, amikor nem számítok rá? - kérdeztem - hát, igaz, hogy erre számítottam, de ennél nagyobb büntetést nem hiszem hogy adhattál volna. - szipogtam, mire ő ismét magához húzott, és éreztem, hogy ő is sír. Majd a háta mögött egy hang szólt neki, hogy mennie kell, mire még a fülembe súgta, hogy "sajnálom,szeretlek", majd elengedte a kezem és a többiek után ment. Én csak ott álltam és néztem ahogy eltűnnek a tömegben. Nem nagyon ismerte fel őket senki szerencsére. Még vissza-visszanéztek, integettek, majd egyszer csak teljesen eltűntek. Tudtam, hogy ilyen nehéz lesz. Tudtam, hogy a csók, és ez az egész mindent meg fog nehezíteni. Vajon mikor látom ismét? Már nagyon hiányzik. Ott álltam Viviennel aki szintén sírt, majd egyszer csak azt éreztem, hogy leesek a földre, és levegő után kapkodva zokogok.