22. fejezet - Búcsúzás

Sziasztok!:) Örömmel hozom most az új fejezetet, hiszen túl léptük a 6500-as látogatottságot! Hihetetlen, köszönöm szépen!:)) A statisztika szerint Szerbiából,Oroszországból, Szlovákiából, Dél-Koreából, az Egyesült Államokból és Németországból is látogatják az oldalamat! Hihetetlen!:) Remélem ez a rész is tetszeni fog, jó olvasást! :) 

Az éjszaka nem aludtam valami sokat. Rettentően izgultam az utazás miatt, sosem ültem még repülőn és őszintén szólva féltem. Bár az nyugtatott, hogy ott lesz velem Zayn, de ő sem tudná megállítani, ha esetleg a repülő zuhanásba kezdene... Na jó, ilyenekre nem szabad gondolni!
Miután elaludtam, éjféltájt felkeltem, amikor már Zayn mellett feküdtem az ágyban. Ő mélyen aludt, nyilván neki meg se kottyan egy kis repülőút.... Ezután szinte félóránként keltem fel, és félóránként aludtam el. Nem ez volt a legkellemesebb éjszakám.

Reggel mikor felkeltem, nagyon közeli szuszogást hallottam. A szívem egyből gyors vágtába kezdett, s a levegőt szaporán vettem. Ahogy testünk összeért, a testemen a már megszokott bizsergés futott végig. Lassan kinyitottam a szemem, s megláttam magam előtt egy csupasz mellkast. Lassan felnéztem rá, s láttam, hogy neki is nyitva van a szeme.
- Jó reggelt! - suttogta, és megpuszilta a homlokom.
- Jó reggelt. Mi óta vagy fent? - húztam fel a szemöldököm.
- Egy negyed órája kb. - mosolygott rám - De téged több óráig is el tudnálak nézni ahogy alszol.
Elpirultam, majd adtam neki egy szájrapuszit. Csak ezután esett le, hogy milyen nap is van ma.
- Basszus! Ma utazunk! - mondtam kicsit hangosabban és kicsit kétségbeestem. - Hány óra?
- Negyed nyolc, nyugi, még van egy csomó időnk. Ne izgulj. - simogatta meg a hátam.
- Már hogyne izgulnék? Főleg attól félek, hogy hogy fogok elköszönni a családomtól. Szerintem nem fognak kikísérni a repülőtérre. És jobb is, ha nem ebben a helyzetben mutatlak be nekik. - mondtam és kipattantam az ágyból. Már össze volt csomagolva, az aznapi ruhám kitéve a fotelra, tulajdonképpen semmi ok a sietésre, minden el van készítve. Ez nyugtatott. A gép délben indul, a repülőtér innen pedig egy óra hossza.
Megreggeliztünk, felöltöztünk, majd elhagytuk a motelt és haza indultunk. Be kell ugornom néhány csomagomért, és persze elköszönni anyuéktól. Féltem, nagyon féltem. A tekintetüktől, a fájdalomtól a szemeikben, és attól a tudattól, hogy itt hagyok mindent, ami fontos nekem. Még mindig nem tudom felfogni. Képtelen vagyok rá, hogy tudassam magammal, hogy önálló életet fogok kezdeni. Londonban. Messze innen. Messze a barátaimtól, a családomtól, mindenemtől. Megéri? Azt hiszem meg. Egyszer fel kell nőni. És valószínűleg nekem most jött el az ideje.

Mikor hazaértünk, a torkomban hirtelen hatalmas gombóc nőtt. Zayn kint vár, szerinte is jobb, ha nem most találkoznak.
Mikor bementem a kapun, lassan lépkedtem, körülnéztem és a szemeim megteltek könnyekkel. Közben a kutyám, Buci odaszaladt hozzám, én pedig letérdeltem hozzá, és magamhoz öleltem. De őt majd később. 
Továbbmentem, jól megnéztem a virágokat, amiket anyuval a kiskertbe ültettünk, a padot, amit a bátyámmal festettünk le, a ház falának döntve a görkorit, amivel mindig koriztunk a nővéremmel, és a hintaágyat, amiben apuval olyan sokszor beszélgettünk. Kicsordult egy könnycsepp, és a gombóc csak nőtt és nőtt. Ráérősen lépkedve odaértem az ajtóhoz, és bementem. Éppen reggeliztek. Mikor beértem, szinte megfagyott a levegő, mindenki rám nézett és abbahagyta amit csinált.
- Sziasztok. - mondtam fojtott hangon. A csomagjaim már az ajtóba voltak készítve, így rájuk néztem, majd vissza a családomra, akik szomorú, mégis dühös tekintettel néztek rám.
- Mennem kell... - suttogtam, de akkora volt a csönd, hogy tudtam, hogy hallják.
- Biztos vagy te ebben? - kérdezte a bátyám kicsit közömbösen, de talán rajta láttam a legjobban, hogy nem haragszik.
- Teljesen. - mondtam magabiztosan, de belül nem így voltam vele...
A szüleim rezzenéstelenek voltak, szinte rám se néztek. Ez annyira fájt, borzasztó érzés volt. A gombóc a torkomban majdnem megfojt, és mostmár a szívem is fáj.
- Nézzétek, én nem akarok így elmenni! Tudom, hogy nem engedtetek el, de nem tehetek mást. Tudjátok, hogy nekem milyen nehéz ez? Ez hatalmas felelősség ahogy ti mondanátok, és ezt én érzem a legjobban. De mindenki felnő egyszer, és nekem most jött el az ideje. Akár korán, akár nem, én így döntöttem. És ti a családom vagytok, kérlek, ne nehezítsétek meg mégjobban. Boldog leszek, majd keresek egy iskolát, vagy magántanárt, tanulni fogok, és dolgozni is fogok ezután! Én ezt akarom, ez volt mindig is az álmom, és persze, majd sokszor visszajövök, és ti is eljöhettek hozzám! Kérlek, sokkal könnyebb és jobb lenne, ha támogatnátok! - mondtam, és a gombóc akkorára nőtt, hogy kirobbantotta a könnyeimet. Ők csak néztek rám, és láttam, hogy nekik is könnyes a szemük.
- Kislányom! - mondta anya, és odajött hozzám, és megölelt.
- Sajnálom anyu! - mondtam visszafojtott hangon, és a könnyeim egyre gyorsabban potyogtak ki. Ezután odajöttek a többiek is, és megöleltek. Jó érzés volt végre, túl lenni a hazugságokon, a titkolózásokon, és mégis érezni, hogy talán megbocsátottak és szeretnek.
- Még mindig ellenezzük ezt az egészet! Főleg egy fiúval...! De látjuk, hogy nem adtad fel, és mi neveltünk erre téged. Hogy ne add fel, ha  szeretnél valamit. Kicsim, én csak annyit kérek tőled, hogy ne csinálj semmi hülyeséget odakinn, rendben? És nagyon vigyázz magadra, emlékezz a dolgokra amiket mondtunk, tanítottunk neked. Gyere el sokszor, majd minden nap beszélünk, és sose felejtsd el, hogy ki vagy! Megértetted? - mondta apám enyhülten, könnyes szemekkel, majd megölelt.
- Igen apu! Köszönöm. - mondtam, majd elköszöntem a tesóimtól.
- Vigyázz magadra kérlek! - mondta a bátyám, és megölelt.
- Kösz tesó! Mindent! - mosolyogtam rá.
- Nagyon vigyázz magadra! Főleg egy fiúval... - súgta oda nekem a nővérem, miközben megölelt.
- Úgy lesz. - mondtam, majd magamra erőltettem egy mosolyt, de tudtam, hogy most mennem kell.
- Szeretlek titeket! Nagyon! Nemsokára visszajövök! - mondtam sírva, majd felvettem azt a néhány csomagot, amit itt hagytam.
- Szeretünk kicsim! Nagyon vigyázz magadra! - mondták, és ők is sírtak.
Elindultam kifelé. Ismét közbenéztem, és már sírtam, de a gombóc ismét megjelent a torkomban.
Megölelgettem a kutyámat, elköszöntem tőle, majd a kapuban visszanéztem, integettem, és sírva elindultam, hogy minél hamarabb túl legyek ezen. Még hallottam egy "Vigyázz magadra"-t, majd eltűntem. 
Zayn nem állt a kapuban, de az utca végén megláttam. Sírva szaladtam oda hozzá, ő pedig magához ölelt. 
- Sajnálom. - suttogta, majd eltávolodtam tőle, letöröltem a könnyimet és mondtam neki, hogy induljunk, hiszen még vár rám a másik legnehezebb dolog az indulás előtt.

***

Bekopogtam az ajtón, majd pár másodperccel később megláttam Vivien vidám, mosolygós arcát. De fog hiányozni...
- Sára! - ugrott a nyakamba - Már mész is?
- Sajnos igen... - mondtam, majd a könnyeim megint elkezdtek csordogálni. Ajj, kezd elegem lenni, csak legyünk már túl ezen az egészen, a szemem már lassan kiszárad!
- De fogsz hiányozni! Ugye visszajössz majd? - kérdezte.
- Hát persze! Nem is sokára! - mosolyogtam rá nem túl őszintén, de ő is visszamosolygott. Ezután elköszöntem a családjától, s apukájától jelentősebb búcsút vettem. Megköszöntem neki mindent, hiszen nélküle most nem biztos, hogy most Londonba készülnék. Vivien ez alatt Zaynen csüngött, és kirobbant a boldogságtól, hogy újra látja, de amikor mondtam, hogy mennünk kell, neki is könnyfátyol borította a szemét.
- Nagyon fogsz hiányozni! - mondta - Niallt és a többieket puszilom!
- Átadjuk. - mondtam - Te is nagyon fogsz hiányozni! De majd minden nap beszélünk, és beszámolok mindenről! És majd te is kijöhetsz meglátogatni! - mondtam, és ez egy kis fényt gyújtott a szemében. 
- Mindig te leszel a legeslegjobb barátnőm! - mosolyogtam rá, és most őszintén.
- Te is nekem! Vigyázz magadra! - megöleltem, majd roppant szomorúan kisétáltam az épületből.

- A francba de nehéz volt ez az egész! - mondtam Zaynnek, aki megszorongatta a kezem. 
Mikor a reptérre értünk, nem kellett sokat várnunk, már be is szállhattunk a gépbe. Én nagyon izgultam, és ezt Zayn is látta. Próbált nyugtatgatni, és arról beszélt, hogy mennyire jó lesz Londonban. Én persze, csak a hátrányokon gondolkodtam, és már azon járt az eszem, hogy hogyan fogom kezelni a rosszabb helyzeteket. És persze gondolatban egy hatalmas sétát tettem a múltban itt Magyarországon, s a gombócom újra növögetni kezdett. Ezután a hangszóróból értesítettek minket, hogy mindjárt felszállunk, így kapcsoljuk be a biztonsági öveket.
A gép lassan elindult a kifutópályára. Itt megállt, majd hatalmas sebességgel elindult. Hát szia Magyarország! Szeretlek! Nemsokára újra találkozunk! 
A gép elemelkedett a földről, s a magas ég felé tartott. Itt jövök, London! Kész vagyok, hogy felnőjjek, és arra, hogy teljesen új életet kezdjek.