23. fejezet - Zayn szemszöge 3.

Hali! :) Nagyon örülök, mert összegyűlt a 40 rendszeres olvasó, így itt az ígért Zayn szemszöges rész! Szerintem ez elég unalmas lett, mert a nagy részét már tudjátok, de megígértem, így remélem azért valamennyire tetszeni fog nektek!:) Arra kérlek titeket, hogy mindenképpen jelezzétek a véleményeteket a történetről! Várom a kommenteket és a szavazatokat a fejezet végén! Fontos lenne tudnom, hogy mit gondoltok a történetről! :)Előre is köszönöm! :)  Az eddig kapott visszajelzéseket is nagyon szépen köszönöm, elkönyveltem, és nagyon jól esett! :) Köszönök mindent! 
A következő Zayn szemszöges rész 46 rendszeres olvasó után várható! :) 
Jó olvasást :) xxx

Mikor megkérdeztem tőle, hogy nem-e akar kiköltözni hozzám Londonba, az arca lefagyott. Csak nézett maga elé, és gondolom pörgött az agya, és fel kellett fognia a kérdésem. Nem voltam benne biztos, hogy jól tettem-e hogy megkérdeztem, hiszen ő még nagyon fiatal. És ő nem sztár, hogy csak úgy utazgathasson, ráadásul egy "normális életű" lánynak nem olyan könnyű ilyen döntést hoznia. Féltem a válaszától, mert nem tudtam, hogy megbízik-e bennem annyira, vagy hogy szeret-e egyáltalán annyira, hogy egyedül kiutazzon hozzánk Londonba és ott éljen ameddig kedve tartja. De én komolyan gondoltam. Hiszen szeretem, és más lehetőség nincs. 

- Igen - válaszolt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy mit is hallottam, és hogy az "igen" szónak mi is a jelentése. Aztán pár pillanat után felfogtam, hogy eljön velem Londonba, és ott fog élni. Velem. Hirtelen iszonyú mennyiségű boldogsághormon támadott le, én pedig felkaptam őt az ágyról, és úgy csókoltam, ahogy csak tudtam. Nem hiszem el! Annyira jól esik, hogy igent mondott! Persze, eszembe jutnak a hátrányok is. Mi van ha nehéz lesz, mi van ha ez rossz ötlet? Hogyha összeköltözünk, és minden elromlik? De meg kell próbálnom, mert inkább ez, mint hogy visszamenjek Londonba és azon gondolkozzak, hogy mi lehet itt vele.
Attól is féltem, hogy nem kéne kitennem ilyen változásnak. Hiszen előbb-utóbb a média úgyis kiderítené, hogy együtt vagyunk, ő pedig ezt annyira nem akarja. Igazából fél a hírnévtől. De megértem. Nem könnyű ez az élet, és nem akarom, hogy neki is felforgassák a "normális életét". Mivan, ha kiderül, a média kikészíti, és elhagy? Ettől mégjobban félek. Vagy attól, hogy mi rengeteget utazunk. Ő pedig nem mindig jöhet majd velem, és ha ezt nem fogjuk bírni, akkor... Ajj, de nehéz az életem... De nem így kell gondolkodni! Bírni fogjuk, hiszen olyan erős a kapcsolatunk! És az életem tökéletes! Bírni fogjuk... Remélem...
De akkor is hihetetlenül boldog vagyok! Alig várom, hogy körbevezessem Londonban, és megismerje a családomat!

A válasza után felhívtam a fiúkat, hogy Sara hozzánk költözik. Louis és Liam belekiáltottak a telefonba, a többiek pedig nagyon örültek, és alig várták az egészet. Jól esett, hogy nem úgy gondolják, hogy zavarni fogja őket. Mert igen, ettől is féltem. Hogy a fiúk azt mondják majd, hogy nem jó ötlet, mert elveszi a munkától az eszem, és hogy ott a közös házban csak a nyakunkon lenne. Végül is, nem is tudom, hogy mért feltételeztem ilyet a 4 tesómról.
Ezután felhívtam a családomat, akik alig várták már, hogy megismerhessék Sarat. Főleg anya. Kicsit hosszabb ideig beszélgettem vele, és azt mondta, hogy jól tettem, hogy visszajöttem érte. És én se bántam meg. Semmiképpen se.

Viszont tudtam, hogy Saranak ez milyen nehéz lesz. Hiszen mesélt a szüleiről, és hát... nem nagyon reménykedtem egy "Persze kicsim, menj csak" válaszban. Kicsit bántott is, hogy miattam kell "megszöknie", de azt mondta, hogy ez az ő döntése, így semmi lelkiismeret furdalásom se legyen.

A következő napokban pakoltunk. Sara elmondta a szüleinek az utazást, akik nagyon kibuktak rá. Nagyon sajnáltam szegényt, látszott rajta, hogy mennyire bántja ez az egész. Bárcsak ne lennénk ilyen messze egymástól... Sose gondoltam volna, hogy ilyet fogok kérni egy lánytól. Egy külföldi lánytól, aki megváltoztatja az életem. Akibe úgy belezúgok, mint még senkibe soha. Igazából én se értem magam. Nem értem ezt az érzést, sőt, a lépéseimet sem. Egyszerűen az érzelmeim átvették az irányítást, és az agyam szinte semmibe se szól bele. Most jöttem csak rá, hogy még talán én se vagyok kész erre az összeköltözésdire. Érzelmileg mindenképpen kész vagyok, de tudom, hogy az első pár hét kínos lesz. Nekem is, és neki is.
Annyira megváltozott az életem. Az élet egy vicces dolog. Amikor azt hittem, hogy minden rendben van, jött valami, illetve valaki, aki mindent a feje tetejére állított.* Persze jó értelemben. Mellette egy normális srácnak érzem magam, és valahogy egyáltalán nem félek attól, hogy kihasznál. Nem merem elkiabálni a dolgokat, de most jelenleg - biztos a rózsaszín köd miatt - tisztára úgy érzem, mintha egymásnak teremtettek volna. Persze nem akarom megkérni a kezét, te jó ég, de olyan erősen ragaszkodom hozzá, hogy alig várom már, hogy együtt élhessünk. Fura. Mintha egy hónap alatt több évet öregedtem volna érzelmileg.

A héten titokban elmentem egy tetoválószalonba. Magyarországról is akartam egy tetkót, így felkerestem egy profit, és a nyakam aljába tetováltattam egy tollat.

Még nem szóltam Saranak, nem tudom mért, jobban láttam, ha Londonban veszi észre. Ez a tetoválás mindig fog emlékeztetni Magyarországra. A klipforgatásra, a nevetésekre a forgatás alatt, és persze rá. Meg persze Vivienre, és mindenre, ami itt Magyarországon történt velem.

Mikor eljött az utazás napja, Sara nagyon izgult. Még nem ült repülőn, de amikor én legelőször ültem repülőre, akkor sem izgultam ennyire. Jó, mondjuk mondta nekem, hogy ő nagyon izgulós típus, de ennyire nem vészes azért...
Amikor el kellett köszönnie a családjától, mind a ketten jobban láttuk, hogyha nem ilyen helyzetben ismernek meg a szülei. Nem sokára úgyis visszajövünk. Én inkább elsétáltam az utca sarkáig, és ott vártam, amíg visszajön.
Sírva szaladt felém, én pedig nem tudtam, hogy mit mondjak. Egy "sajnálom"-ot láttam most a legjobban ebben a helyzetben, meg egy biztató ölelést. Tudom milyen rossz lehet most neki... Nagyon sokszor átéltem már ezt a helyzetet...

Ezután elköszöntünk Vivientől is, majd a reptér felé vettük az utat. Kezdtem én is izgulni, de nem az utazás miatt, hanem azért, mert Sara végre velem lehet. Innentől egymásra vagyunk utalva, és ez jó érzéssel töltött el. 
Beszálltunk a gépbe, és éreztem, ahogy Sara szíve majd' kiugrik a helyéről. Próbáltam megnyugtatni, de nem nagyon jött össze. Így hát amikor a gép a kifutópályára ment, megfogtam a kezét, és felszállás közben szorítottam. Egy könnycseppet láttam a szemében ahogy a gép elemelkedett a földről, aztán mind a kettőnket az izgalom és az öröm érzete töltötte el.


* "Life is a funny thing. The minute you think you've got everything figured out, something comes along and turn it all upside down." - Zayn Malik


Ha tetszett a fejezet, légyszi jelezd! Kommentelj, vagy szavazz! Köszi! :)