34. fejezet - Virágcsokor

Sziasztok!

Először is köszönöm szépen a szavazatokat és kommenteket, még mindig nagyon, de nagyon jól esnek! :) Továbbá köszönöm a 73 rendszeres olvasót, ami nagyon gyorsan növekszik, és ennek is kirobbanóan örülök! :) Nagyon hálás vagyok nektek :)) És pár kommentre válaszul, még korán sincs vége a történetnek, sok sok ötletem van még, úgyhogy nem lesz még vége :D Remélem ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket, bár szerintem ez egy kicsit unalmas lett... De, döntsetek ti, kellemes olvasást :) xxx

Sötét volt. Gyengének éreztem magam, és mintha zuhantam volna. A fülem zúgott, s én úgy éreztem, hogy forog körülöttem a világ. Aztán a fülem zúgása egyszer csak enyhült, és én szavakat hallottam ki a zúgás mellett.

- Te jó ég, jól vagy? Annyira sajnálom, nem láttam hogy jössz, csak olyan hirtelen szaladtál ki... Jajj, jaaj, jól vagy? Hahóó, szólalj meg kérlek! - hallottam egy férfi jajgatását. - Kérem, ne jelentsenek föl! Nekem otthon két gyerekem van, a feleségem vár és... - itt Jazade félbeszakította.

- Nyugodjon meg, nem a maga hibája volt! Mindjárt felkel... Remélem. - mondta kicsit bizonytalanul, majd megfogta a fejem, és éreztem, hogy közelebb hajol. A fejem még mindig sajgott, és a fülem zúgása csak enyhült, de elmúlni nem múlt el. Éreztem, hogy még a hideg földön fekszek, és hogyha nemsokára nem kelek föl, akkor tuti hogy megfagyok. Olyan gyengének éreztem magam, hogy alig tudtam egy szót is kiejteni a számon.

- Jazade... - suttogtam hogy tudtára adjam, hogy még élek.

- Sara! Sara, hallasz? Jól vagy? - kérdezte kétségbeesetten.

- Jól... vagyok... - nyögtem, és minden szót nehezemre esett kiejteni, mintha 50 kilós súlyok lettek volna a szavakra aggatva.

- Gyere, most hazamegyünk. - mondta határozottan, és éreztem, hogy két karját alám csúsztatja, és felemel a jéghideg betonról. Nem akartam hazamenni. És a himbálózás sem esett jól, csak hányingerem lett tőle.

- Jazade, tegyél le! - mondtam olyan határozottan, amennyire most csak tőlem telt.

- De várjanak, ugye nem jelentenek fel? És jól van a lány? Hé, várjanak, hazaviszem magukat! - kiáltott utánunk a férfi, akit még mindig nem láttam, mert a szememet képtelen voltam még kinyitni.

- Nyugodjon meg, majd megoldjuk, maga csak menjen haza és felejtse el! Nem történt semmi. - mondta Jaz, majd ismét elindult velem.

- Jazade, tegyél le most, hallod? - utasítottam egyre határozottabban, és éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet, viszont a hányingerem nem csökkent. Jazade nem válaszolt.

- Jaz, nem akarok hazamenni, tegyél le, megértetted? - mondtam kicsit hangosabban, és elkezdtem erőtlenül ficánkolni. Megállt.

- Nyugodj meg, jó? Elütött egy kocsi! Pihened kell, vagy ha rosszabb lesz, akkor egyből a kórházba viszlek, oké? Próbálj meg megbékélni Zaynnel, mert ez így nem mehet tovább. És most akár akarod, akár nem, hazamegyünk. - mondta. Igazából szeretem Jazadeban azt, hogy őszinte és mindig határozott. Jó barát, de most ebben a helyzetben nem erre van szükségem.

- Jazade, jól vagyok, tegyél le! - mondtam már szinte kiabálva. Ő viszont nem felelt, csak vitt tovább, mit sem törődve azzal, hogy én mit akarok. Egész úton ficánkoltam és ütögettem - már amennyire azt az erőtlen kézlendítést ütésnek lehet nevezni -, de nem hatott rá semmi. 

Kb. 5 perc múlva hazaértünk, és végre letett a földre. Én viszont megszédültem, és kezdett összerogyni a lábam. Jazade gyorsan elkapott, és ismét felemelt az ölébe, majd Zaynnek kiabált.

- Zayn! Zayn, gyere le, most! - kiáltotta, és mintha a hangjában egy kicsi ijedtséget hallottam volna.

Hallottuk a lépcsőn ahogy Zayn erőteljes léptei egyre közelednek, majd a lépcső aljában meglátott minket, és megállt. Lefagyva állt ott, és a gyönyörű barna szemeit tágra nyitotta.

- Mi a franc történt? - kérdezte kétségbeesetten, és rögtön odaszaladt hozzánk.

- Elütötte egy kocsi... - mondta Jazade bűnbánóan, majd elindult velem a nappali felé.

- Micsoda?! De hogyan? - kérdezte kiáltva, és ahogy Jaz letett a kanapéra, Zayn odajött, és megfogta a fejem.

- Hát, kicsit ideges volt, és kiszaladt az útra... - magyarázta Jazade. Zayn szemeibe könnyek gyűltek. Jól látom?

- Jól vagy? Ajj, annyira sajnálom... Nem kellett volna engednem, hogy elmenj... Ez is az én hibám - suttogta. Nem válaszoltam. 

- Én most felmegyek, de jó lenne tudni, hogy történt-e valami baja. Beszéljetek, és utána elmegyünk egy orvoshoz. Ha bármi van, szóljatok. - mondta Jazade, és azzal el is indult felfelé.

- Sara, én... Annyira sajnálom. Ugye jól vagy? És... hidd el, nincs köztünk semmi Sharonnal, és tudom, hogy nagy hiba volt, hogy ilyet mondtam az interjúban. Én sem tudom, hogy mi van velem... Kérlek, ne haragudj. Próbáljuk meg helyrehozni az elmúlt napokat... - mondta, és lehajtotta a fejét. Láttam, hogy a szeme könnyes.

- Jól vagyok... És Zayn, nekem is elegem van ebből az elmúlt pár napból. - nyöszörögtem. - Szeretlek. Te is tudod. De viszont tudod hogy esik ez az egész? Muszáj vagyok arra kérni, hogy... Ne nagyon találkozz Sharonnal. - mondtam ki, amit nem akartam. Nem akarom megszabni neki hogy mit csinálhat, és mit nem. De így tudjuk csak megoldani az egészet. Nem pontosan úgy gondoltam ezt a dolgot ahogy ez a mondat hangzott. Azt értem az egész alatt, hogy ne találkozzanak nyilvánosan, mert nem akarom, hogy az egész világ azt higgye, hogy Zayn Sharonnal kavar... És persze féltékenységből is, de... Nem tudom, nem tudok most ésszerűen gondolkodni.

- Komolyan? - kérdezte Zayn meglepődve. - Hát... Ha ezt szeretnéd... - mondta nehezen.

- Találkozhatsz vele, csak... Csak... - mondtam, és lehunytam a szemem. 

- Érted megteszem. Csak felejtsük el ezt az egészet. Kérlek. - szinte könyörgött. Meglepett a viselkedése. - Holnap visszamegyünk Londonba, oké? És mindent újra kezdünk. - Elmosolyodtam.

- Szeretlek.

- Szeretlek. - mondta, és megcsókolt. Olyan jól esett végre ez a csók. Annyira hiányzott már. Lassan rám feküdt, és úgy könyökölt fölöttem, hogy alig nehezedjen rám, mintha egy porcelán baba lennék, akire annyira kell vigyázni. De hát jelen pillanatban ez most igaz is. 

Érzékien visszacsókoltam, majd beletúrtam a hajába. Ő simogatott, és csak csókolt, és csókolt, majd egyszer csak Jazade szólalt meg mögöttünk. Kezd elegem lenni, hogy Jazade mindig ott van, amikor nem kellene...

- Látom minden megoldódott... Khm, akkor most menjünk az orvoshoz. - vigyorgott, mintha örömét látná abban, hogy mindig tönkre teheti a kedvenc pillanataimat Zaynnel. Lassan felálltam, de megint elszédültem, így Zayn karjaiban mentünk ki a kocsihoz. 

Az orvos megállapította, hogy egy enyhe agyrázkódásom volt, de semmi komoly, így nyugodtan hazamehetek. Viszont erőteljesen pihennem kell, és kerülnöm kell a stressz helyzeteket. Na, ez most jól fog jönni.

Mikor hazaértünk, Patriciáékkal átbeszéltük az egész délutánt, elmeséltük nekik, hogy mi történt, majd közöltük, hogy holnap visszamegyünk Londonba, ahogy a többiek is.

- Hiányozni fogsz. - mondta Waliyha, aki nekem is tényleg hiányozni fog.

- Te is nekem, de majd beszélünk. - mosolyogtam rá.

- Ha bármi van, nyugodtan írj. - mosolygott ő is.

- De te is. - kacsintottam rá. - Hiányozni fog Bradford. Úgy szeretek itt lenni.

- Ennek nagyon örülünk. - mondta Patricia.

- Reméljük minél hamarabb újra láthatunk. - mondta Yaser, akivel nem sokat beszéltem még.

- Legközelebb is hozol ajándékot? - kérdezte Safaa, amin mindenki felnevetett.

- Na menj, pihend ki magad holnapra drágám, mikor indultok? - kérdezte Patricia.

- Fél egyre jön ide a sofőr. - mondta Zayn.

- És mikor pakoltok össze? - kérdezte Doniya.

- Hát felét ma este, felét holnap. - vigyorgott Zayn. - Na de menjünk, holnap hosszú utunk lesz. - mondta, és átkarolt, majd a lépcső felé vezetett. 

- Jó éjt! - szóltam vissza, s ők ugyanezt kiáltották vissza.

Mikor felértünk, Zayn elment zuhanyozni, én ezalatt pakoltam, majd amikor én mentem zuhanyozni, Zayn pakolt. Mikor készen lettem, lassan kibotorkáltam a fürdőböl.
- Holnap ilyenkor már Londonban leszünk... - sóhajtottam.
- Igen. - mosolygott. - Már várom, hogy találkozzunk a többiekkel.
- Én is, de... 
- De...?
- De Bradford úgy a szívemhez nőtt. - mondtam kicsit szomorúan.
- Csak nem itt akarsz maradni? Mindazok után ami történt itt? - kérdezte meglepetten, s közben odajött hozzám, és átkarolta a derekam.
- Nem, nem akarok itt maradni, de úgy érzem, hogy egy kis idő után honvágyam lesz. - vigyorogtam.
- Ide? - nevetett. - Örülök hogy ilyen jól érzed magad itt. - mondta, s adott egy rövid csókot a számra.
- Mikor jövünk megint? - kérdeztem a csók után.
- Amikor akarod. - mondta, és ismét megcsókolt. Ezután felnevettem.
- Jövőhéten? - kérdeztem nevetve.
- Igazából nem tudom... Attól függ, hogy mikorra kapunk szabadságot... Ami nem mostanában lesz... - mondta, s szemével a földet pásztázta.
- Nem baj. Mindegy, csak veled legyek. - mondtam, s a hangomban kétségbeesést lehetett hallani, mintha attól félnék, hogy nem lehetnék mindig vele.
- Itt vagy velem. - suttogta, s lágyan megcsókolt. Szinte éreztem a csókjában a szerelmet, amit érez. Miután elváltunk egymástól, megláttam valamit.
- Hát ez...? - kérdeztem a virágcsokorra célozva az asztalon.
- Ezt... - mondta, és odament az asztalhoz, és lassan felém hozta a csokrot. - Neked vettem ma, miután elmentél... - mondta, s elhúzta a száját. Meghatódtam. Én elviharoztam itthonról, ő meg virágcsokrot vett nekem, hogy megbocsássak neki. Hihetetlen.
- Zayn... - suttogtam könnyes szemekkel. - Ez... Annyira aranyos. - mondtam nevetve, könnyes szemekkel. - Köszönöm. - mondtam, és hálásan öleltem meg, amiért ilyen... úriember. Annyira jól esett. Szorosan átöleltem, és amennyire tudtam, hozzábújtam.
- Kérlek, ne haragudj. - kért ismét bocsánatot.
- Hogy is tudnék haragudni? - kérdeztem, s megcsókoltam. Hosszan, érzékien, és hálásan. Ez a csók a legelsőre emlékeztetett. Nem volt olyan fájdalmas, de mégis olyan érzéki volt, és ugyanannyi érzelem volt benne, mint az elsőben. Leperegtek előttem az első pillanatok, amit együtt töltöttünk. A pillanat, amikor legelső nap a forgatáson összeakadt a tekintetünk, az első találkozás a buszban, az együtt töltött hétvége, Dunaparti séta, a vidámpark, a forgatás, az együtt töltött idők, a búcsú, a távkapcsolat, az újra találkozás, amikor azt hittem rá, hogy egy idegbeteg, aki bántani akar, a pillanat, amikor megkérdezte, hogy kiköltöznék-e ide, hogy vele lehessek, a repülőút, és az, hogy most itt vagyok. Őt csókolom, és több millió lány lehetne most rám féltékeny, ha tudnák, hogy létezik egy ilyen szerencsés lány, akinek az élete elfordult az unalmas hétköznapoktól. Valóra vált az álma, amire soha, de soha nem számított, és még most sem érti, hogy hogyan történhetett mindez meg. Hogy mért pont ő, mért ő az, aki megkapta a világ jelenleg legnépszerűbb fiúbanda egyik tagját, akibe mindig is szerelmes volt. Iszonyú szerencsésnek mondhatom magam. Ezt sosem fogom elfelejteni.
- Szeretlek. - súgtam oda a fülébe a csókunk után.
- Én jobban. - mondta, majd megpuszilt.
- Tévedsz. - súgtam ismét a fülébe, s ezután fáradtan bújtunk be az ágyba.
- Aludj jól. - suttogta a fülembe miután átkarolt.
- Te is. - mondtam, s lehunytam a szemem, ám ekkor erős fejfájás, és kis szédülés jött rám.