35. fejezet - Visszatérés a régi kerékvágásba

Sziasztok! :) Sajnálom hogy csak most hozom a fejezetet, de nem nagyon volt időm írni... Ez a fejezet szerintem nagyon unalmas lett, ne haragudjatok, de majd ezután ismét beindulnak a dolgok. Nagyooonn szépen köszönöm a 76 rendszeres olvasót, ekkorra ígértem a következő Zayn szemszöges részt, de olyan hamar összegyűlt, hogy még nem tudok mit írni hozzá, ezért kicsit halasztjuk 83 rendszeres olvasóig. Egyébként túlléptük a 20.000 látogatót! :) Hihetetleen, köszönöm szépen!!! :)) Valamint ismét nagyon köszönöm a kommenteket és a szavazatokat, nagyon, tényleg nagyon jól esnek, ezekért a visszajelzésekért érdemes írni :) Remélem az unalmasságtól eltekintve ez a fejezet is tetszeni fog valamennyire, jó olvasást xxx

Borús, és nagyon hideg reggelre ébredtünk. Álmos voltam és kimerült, és még el sem indultunk, de már vártam, hogy Londonba érjünk. Utálok búcsúzkodni, és ha már muszáj, akkor inkább úgy vagyok vele, hogy minél hamarabb essünk túl rajta, még ha semmi kedvem sincs magam mögött hagyni Bradfordot, azok után sem, amik itt történtek. Magam sem értem, miért.

Zaynnel reggelizés után még összepakoltuk a maradék dolgainkat, amiket tegnap nem sikerült becsomagolnunk. Az idő lassan dél felé közeledett, és már csak egy óránk maradt, hogy kihasználjuk az itt tölthető időnket.
Szép lassan mindenki felkelt, s eljött az, amit a legkevésbé vártam. Patricia szemébe halvány könnycseppek gyűltek, ahogy Doniya, és Waliyha szemeibe is. Eközben a kapuban dudált a sofőr, jelezvén, hogy megérkezett. Zaynnel nagyot sóhajtottunk.
- Köszönök mindent, nagyon, de tényleg nagyon jól éreztem itt magam. Nagyon remélem hogy nemsokára visszajövök. - mondtam mosolyogva, könnyes szemekkel, s azt kívántam magamban, hogy bárcsak már az autóban lennénk, és túl lennénk ezen. Főleg azért, mert ezek a pillanatok azokat a perceket juttatták eszembe, amikor otthonról jöttem el, és ez is rátett a fájdalmamra egy lapáttal.
- Annyira örülünk, hogy eljöttél és hogy jól érezted magad! - mondta Yaser, s a többiek pedig helyeselően bólogattak.
Patricia el sem akarta engedni Zaynt, amit meg is értek. Én eközben a többiektől köszöntem el, váltottunk pár szót, mint a "Vigyázz magadra", vagy a "Majd beszélünk", stb. Patricia is elköszönt tőlem, majd ismét Zayn nyakába borult. 
- Na, most már mennünk kell. Nemsokára visszajövünk. Hiányozni fogtok. - bújt ki Zayn Patricia öleléséből, s ezzel kiléptünk az ajtón. Mielőtt beszálltunk volna a kocsiba, intettünk az ajtóban álló családnak, s ezután elindultunk. A könnycseppjeim lassan hulltak ki a szememből, s még mindig az a kép állt előttem, ahogy a már családomnak tekintett emberek az ajtóban állnak, és nézik, ahogy eltávolodunk. Nehéz volt, mert tényleg nagyon megszerettem őket, és nem tudhattam, hogy látom-e őket még valaha. Hiszen ki tudja, mit hoz a sors?

Zayn csendben volt egy darabig, a padlót pásztázta, s szinte hallottam, ahogy nagyokat nyelt.
- Sajnálom. - szorítottam meg a kezét, mire ő rám nézett a fájdalomtól csillogó, gyönyörű barna szemeivel, s halványan elmosolyodott.
- Mindig ilyen nehéz, de nemsokára visszajövök, és most újra csinálhatom azt, amit a legjobban szeretek. - mondta egy fokkal jobb kedvűen, s visszaszorította a kezem. Rámosolyogtam. 
Ezután az úton elkezdtünk beszélgetni, s a többiek is felhívtak, hogy merre járunk. Harry és Louis már megérkeztek, s valószínűleg mi érkezünk harmadiknak.

Az a pár óra, amit az autóban tettünk meg, viszonylag gyorsan eltelt, s mikor megérkeztünk, Londonban éppen esett a hó. Amikor beértünk a fővárosba, siető, didergő embereket láttam a félig üres utcákon. Elkapott London hangulata, és a rossz idő és a búcsú hatása ellenében jó kedv kapott el. Főleg a tudat miatt, hogy ezentúl rengeteget leszek együtt a fiúkkal. 
Az autó leparkolt, s a fűtéstől megolvadt hó vízcseppekké vált az ablakon, amin keresztül ismét a hatalmas és otthonos házat láttam magam előtt, mint a legelső napon, amikor megérkeztem Angliába. Kiszálltunk, s kivettük a csomagokat, majd bementünk a meleg házba. A kandalló a nappaliban be volt gyújtva, ami jó hangulatot, és kellemes hőmérsékletet adott a háznak.
- Hahó! - kiáltott Zayn, mire két "Sziasztok" volt a felelet, valahonnan a ház mélyéből. A sofőr letette a csomagjainkat, majd elköszönt. Zayn nagyot sóhajtott, majd átölelt. Ebben a pillanatban Harry és Louis alakja gyors léptekkel közeledett felénk. Már egy ideje nem láttam őket, így ismét elámultam, és megérintett a látvány, hogy tényleg Harry Styles és Louis Tomlinson közeledik felém, a saját házukban, ahol most én állok. Még mindig felfoghatatlan.
- Na végre! Sziasztooook! - mondták elnyújtva az "ó" betűt. - Milyen volt otthon?
- Sziasztok! - köszöntem lelkesen, s megöleltem őket. - Fantasztikus volt Bradford. Egyszerűen imádom! - mondtam, s egyből jobb kedvem támadt a jelenlétüktől. Tudtam, hogy mostantól velük leszek, és egy nagy kaland vár rám.
- Tényleg? Na meséljetek! - kérleltek, miközben bementünk a nappaliba.
- De ti is, milyen volt nektek otthon? Olyan jó lenne egyszer elmenni Holmes Chapelbe meg Doncasterbe! - mondtam, s lelki szemeim előtt elképzeltem, hogy ott járok, ahonnan ők származnak, s azokat a falakat érintem meg, amiket csak a videókban, és TV-ben láttam.
- Majd egyszer elviszünk, megígérjük. - kacsintottak rám, s a szememben a remény fénye megcsillant.

A délutánt átbeszélgettük, elmeséltük a Dannys ügyet, a veszekedéseinket, és persze Sharonról is szó esett. Nem volt kellemes felidézni ezeket, mert a történtek irritáló gondolata ismét elgondolkodtatott, és kicsit felidegesített. Nagyon meglepődtek, és érdeklődve hallgatták végig a pár hét eseményeit, s azt hiszem, most mi mesélhetünk a legtöbbet az élményeinkről. Ők nem ismerték Dannyéket, de nagyon felháborodtak a történteken. Ahogy az emlékek ismét bevillantak az agyamba, könnyek gyűltek a szemembe és félni kezdtem, de a könnyeket gyorsan letöröltem, és próbáltam leplezni, mert nem akartam, hogy Zayn észrevegye. Miközben meséltünk, persze sokszor aggódóan pillantott rám, de én mindig mosolyogva néztem vissza rá. El akartam felejteni a múltat, s csak a jelenre akartam koncentrálni. Nem akartam, hogy ez elrontsa a kedvemet, hiszen most csak örülni van okom, hiszen a One Directionnel lakok együtt! A fiúk miatt a félelem és a rossz gondolatok hamar elszálltak, hiszen mellettük annyit nevetek. 
Eközben megérkezett Niall és Liam is, s így már teljes volt a csapat. Megmutattuk egymásnak az ajándékainkat, amiket kaptunk karácsonyra, s tőlem mindenki elkérte az új számomat. Mivel úgy beszéltük meg, hogy mi karácsony után ajándékozunk, ezért most adtuk át egymásnak a saját ajándékainkat. Mindenkinek sikerült meglepnie a másikat, s pont eltalálnia szíve vágyát. Nagyon sokat nevettünk, ami számomra nem újdonság ha velük vagyok, hiszen mindig meg tudnak nevettetni, velük nincs olyan, hogy unalmas az élet. Felhívott Kenny is, hogy holnap már dolgozniuk kell a fiúknak; két újságnak kell interjút adniuk, és majd lesz egy fotózásuk is. Kicsit meglepődtem, hogy mikor megérkeznek, utána rögtön egyből bele kell vetniük magukat a munkába, de ők egyáltalán nem bánták. Mindig is meglepődve néztem rájuk, mikor a munkájukról volt szó. Olyan hálásan és odaadóan beszéltek és cselekedtek a munkájukkal kapcsolatban, hogy tiszteltem őket emiatt. 

- Egyébként Louis, Liam, még nem is kérdeztelek titeket Eleanorról és Danielleről. - mondtam elpirulva, mert nem voltam benne biztos, hogy nem mohóság-e ilyen kérdést feltenni. Tényleg nagyon hálás vagyok, és rettentően örülök, amiért megismerhettem őket, de a lányokkal is szeretnék megismerkedni. De nagyon. Bár nem tudom, hogy hogyan reagálnék. Talán nem ájulnék el, de biztos, hogy majdnem ugyanolyan örömmel és izgatottsággal találkoznék velük, ahogy a fiúkkal. Mindig is felnéztem rájuk, még ha nem is tartoznak a celebek közé, de el kell ismerni, hogy mind a ketten gyönyörűek, és mégis csak a bandatagok barátnői.
- Mit szeretnél tudni? - kérdezték széles vigyorral az arcukon. 
- Hát, igazából... Nem tudom, hogy vagytok? - kérdeztem pirultan, mert nem akartam azt mondani, hogy "Hívjátok már át őket, találkozni akarok velük."... A kérdésemre kuncogással válaszoltak.
- Jól. Nagyon jól. - mondta Liam.
- A héten átjönnek, majd megismerheted őket. - kacsintott rám Louis, aki szerintem kitalálta a hátsó szándékomat. Ettől még jobban elpirultam, de belül nagyon izgatott lettem, hogy végre találkozhatok velük is. Minden álmom teljesül. Mivel érdemeltem ezt ki?

- Velünk jössz holnap az interjúkra? - kérdezte Zayn, mire mindenki szeme rám szegeződött. Hirtelen jött kérdés volt, meg kellett gondolnom. Ha nem megyek el, akkor egyedül kell maradnom itthon, amit nem szeretnék, viszont ha elmegyek, akkor hazudnunk kell. 
- Hát... Szerintem elmegyek, nem akarok itthon maradni egyedül. Majd azt mondjuk, hogy... Hogy az asszisztensetek vagyok. - mondtam egy mosollyal.
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? - kérdezte Zayn.
- Biztos. Nem akarom még, hogy megtudják, hogy együtt vagyunk... - mondtam. Igazából kicsit féltem, hogy gyávának tartanak majd, de nem tudtam mást tenni, féltem a sajtótól, a rajongóktól, meg attól, hogy a nevemet látom majd az újságok címlapján. Igen, féltem ettől.
- Rendben, ahogy akarod. - mondta Zayn, majd megsimogatta a hátam. 
- Na menjünk aludni, holnap hosszú nap vár ránk. - mondta Liam, mire mindannyian felálltunk.
Furcsa volt befeküdni az itteni ágyba, amiben már aludtam ugyan, de már hozzászoktam a Bradfordi környezethez. 

- Jó éjt. Szeretlek. - suttogta a fülembe Zayn rekedtes hangja, miután lefeküdtünk az ágyba. A testem libabőrös lett, s engem kirázott a hideg, vagyis inkább a meleg. Ismét meggyulladt bennem a szikra, amit mindig is éreztem mióta Zaynnel vagyok, de csak most gyulladt újra, és a szerelmemet frissnek és intenzívnek éreztem. Olyan érzéseket tud kiváltani belőlem, amilyeneket még soha senki.
- Jó éjt. Én is szeretlek. - csókoltam meg újult érzelmekkel, majd álomba merültem.