2. Évad 11. Fejezet - Részlet

Sziasztok! :)

Nem nagyon volt még időm megírni a teljes fejezetet, viszont mindenképpen akartam hozni valamit, ezért most egy rövid részlettel szolgálhatok nektek. Remélem tetszeni fog, nem olyan eseménydús, de az ezután következő fejezetek bepótolják majd. ;)

Amint tudom, hozom a teljes fejezetet, igyekszem. 
Ja, és nagyon nagyon köszönöm a díjakat amiket tőletek kapok! Sajnos nem tudom kitenni, mert csak pár blogot olvasok, azoknak pedig már többször is tovább adtam a díjat, úgyhogy inkább csak megköszönöm :) Nagyon jól esik! :)
Na, nem húzom tovább az időt. Véleményeket hagyni a kommentárokban mindig ér. Jó olvasást xxx♥

Mikor hazaértem, a táskámat levágtam a földre, magamat pedig a fotelbe. Felhúztam a lábaimat és a karjaimmal átkulcsoltam a térdem, és a lehető legsértődöttebb arcot vágtam.

A durcázásomat a telefonom csörgése szakította meg, aminek nagyon örültem jelen pillanatban.

- Halló? 

- Szia Édes. - hallottam meg egyetlen szerelmem rekedtes hangját. Elmosolyodtam. 

- Szia. - suttogtam vissza lehunyt szemekkel.

- Miújság? Minden rendben otthon?

- Igen, persze. Ma voltam táncolni, és... és... meg beszéltem Viviennel tegnap este, úgyhogy minden oké. - mondtam a lehető legvidámabban, ahogy csak tőlem telt. Nem akartam szólni neki a közellenségemről. Jobb, ha egyenlőre nem tud róla. Most legyen ott a munkában 100%-osan. 

- Helyes. Van egy jó hírem. Holnapután kora délután már otthon leszünk. - hallottam a hangján hogy mennyire fáradt, és mennyire feldobja ez a tudat.

- Hála a jó égnek! - csúszott ki belőlem kicsit gyorsabban mint kellett volna.

- Tuti, hogy minden oké? - nevetett.

- Persze, persze. - dörzsöltem meg a homlokom.

- Alig várom hogy lássalak. - suttogta rekedt, mély hangján, és ez annyira beindított, hogy ha itt lett volna előttem, egy másodperc sem kell és ráugrok. Sóhajtottam egyet.

- Én is. - kis szünet. - Hiányzol. - mondtam olyan halkan, hogy csoda ha meghallotta.

- Te is nekem, hidd el, iszonyú nehéz nélküled dolgozni. De jobb, hogy otthon maradtál. Így legalább senki nem fogja a gyanút, hogy együtt vagyunk.

- Uggh. Kérdezgettek?

- Hát, ami azt illeti, a szokásostól eltérően többször kérdezik hogy melyikünknek van barátnője.

- Sajnálom. Tényleg, nézd, elmondhatjuk nekik, nem kell... - mondtam, de itt félbeszakított.

- Shh! Megtartjuk a titkot, ameddig lehet.Rendben?

- Rendben. - sóhajtottam.

- Na, most mennem kell, ne haragudj. Amint tudlak, hívlak. Szeretlek.

- Én is téged. Vigyázzatok magatokra, oké? A fiúkat puszilom.

- Átadom. Te is vigyázz. - és a vonal megszakadt. Erre a pár percre éreztem újból, hogy élek. Mármint hogy élet van körülöttem. Egy pár percre újra megszínesedtem, de most, hogy már nem hallom a hangját, újra elhalványultam. Újra visszakerültem a csendes, nagy házba. Egyedül.

Egyre jobban az agyamra megy ez az egyedüllét. Talán csak Byron teszi mégjobban elviselhetetlenné, de az bizonyos, hogy a magány nem nekem való.

Felálltam, hogy kimenjek a konyhába vacsizni, de amint felálltam, hirtelen borzasztóan rossz érzésem lett.Egyszerre kiszolgáltatottnak, és gyengének éreztem magam. 

Valaki figyel. Valaki itt van.

A testemen egy különös, de iszonyú borzongás futott végig. A félelemtől alig tudtam megmozdulni. Amint észbekaptam, körbe kezdtem forgolódni, és jól megnézni mindent. De nem láttam sehol senkit. Odamentem az ablakhoz, és minden függönyt gondosan behúztam. A lemenő nap narancssárga fénye játszadozott a selyemfüggöny redőin, ahogy elhúztam őket. 

Amint biztonságban éreztem magam, a félelem eltűnt.Ez a paranoia egyre rosszabb. Ugyan ki figyelne? Nem jár erre senki. Ez London egyik legeldugottabb helye. Senkinek sejtése sincs, hogy itt lakhatnak a fiúk. A kapun senki nem tud bejutni, hiszen bezártam. És ha átmászott? Valahol? Hátul esetleg? Ha bejutott és a fenyőfáknál bujkál?

Te jó ég, esküszöm nem vagyok normális. Hirtelen elkapott a pánik. Bárki, bárhogy bejuthat ide, ha akar. És lefotózhat. Akár meztelenül is. Itt vagyok. Egyedül. Egy hatalmas házban. Egyedül.
Lerogytam a kanapéra, és kitört belőlem a sírás. Nem hiszem el, hogy ez történik velem, amikor mindenem megvan. Én lehetnék az egyik legboldogabb lány a világon, erre ilyen problémáim vannak. Hülyeség.
Embereld meg magad, Sára! Hogy fogod bírni, ha az egész világ elé kikerülsz, és tudni fogják, hogy Zayn barátnője vagy? Milyen puhány vagy! Gyerünk! Azt akarod, hogy a világ egy ilyen törékeny, és sebezhető lányt lásson Zayn mellett? Le is fognak hurrogni az biztos! Na, gyerünk, állj fel, és vegyél bátorságot!

Elment az étvágyam. Evés helyett inkább rögtön a szobámba mentem, és lefeküdtem aludni. Szükségem van a pihenésre. Jobban mint bármikor máskor.

2. Évad 10. Fejezet - Utálat

Sziasztok!:)
Most remélem nem késtem sokat a fejezettel, nagyon köszönöm a kommenteket, nagyon jól esnek. Remélem ez a fejezet is tetszeni fog. :) xxx

Mikor kinyitottam a szemem, sötét volt. Lassan felemeltem a fejem, és körbenéztem. A TV-ben a Gossip Girl ment, a ház csendes és üres. Úgyhogy nem, nem aludtam annyit, amennyit szerettem volna. Még nem jöttek haza.

Mikor ránéztem az órára, fél 3-at mutatott. Éjszaka. Remek. Úgy látszik, kimerített a tegnapi nap.
Bementem a konyhába, és ittam egy pohár vizet. Szomjaztam, de a víz nem segített teljesen. Szomjaztam a társaságra, a barátokra, bulikra.
Nem tudtam, mit csináljak. Nem voltam fáradt egyáltalán. Kipihentem magam. Így úgy döntöttem, elmegyek zuhanyozni, aztán lesz ami lesz.
Ahogy a forró vízcseppek végigszáguldoztak a testemen, ellazított. Mintha abban a néhány percben a világ nem is létezne. Vagyis létezne, csak gondok nélkül. Abban a néhány percben nem létezett Byronnak a gúnyos nevetése, az egyedüllét, a hiányérzet. Az izmaim ellazultak, és csak a víz létezett, meg a gőz.
Mikor kijöttem, felszabadult érzés kerített magába. Jól esett a forró zuhany, mintha megkönnyebbültnek érezném magam.
Bementem a szobába, és elővettem a laptopot. Felmentem facebookra meg twitterre, de nem sok érdekeset láttam.
Aztán megakadt a szemem valamin - vagyis valakin - és a szívem örömódát kezdett dobogni.
Vivien elérhető volt a chaten, nekem meg egy pillanatra megszakadt a szívem. Mennyire elhanyagoltam. Mennyire egy mocsadék vagyok. Örültem magamnak, hogy teljesült az álmom, és megfeledkeztem arról, aki kiskorom óta a legjobb barátom. Hirtelen undorodni kezdtem magamtól. Szörnyű barát vagyok. Biztos azt gondolja, hogy tökéletes az életem, mindenem megvan és már nincs szükségem rá. Amikor ez egyáltalán nem így van. Most van a legnagyobb szükségem rá, csak nem jöttem rá eddig.
Gyorsan ráírtam. Először is megkérdeztem, hogy mit csinál fent ilyen későn - vagy inkább korán.
Nem válaszolt rögtön. Nem tudom hogy látta-e, és gondolkodott hogy mit írjon, vagy csak nem jelentkezett ki, és amúgy meg alszik, én csak itt magamban beszélgetek.
Viszont egyszer csak elkezdett villogni az ablak.

"Sára!!! Hihetetlen hogy beszélünk! Én, hát nem nagyon tudok aludni, ezért feljöttem... De mesélj te! Basszus de hiányzol! Annyira rég beszéltünk, biztos minden szuper nálatok! De talán elmondani könnyebb mint írni, nem...?"

Hirtelen nem értettem mire érti a mondat utolsó felét, de pár pillanat múlva kiderült. Videóhívást indított. 
A szívem majd' kiugrott a helyéről, ismét éreztem azt a lányos izgatottságot, amikor átbeszélünk mindent, csacsogunk, nevetünk, és mialatt ez az érzés átfutott rajtam, ismét eszembe jutott, hogy mennyire de mennyire hiányzik.
Elfogadtam a felkérést, és pár másodperc után Vivien ott mosolygott a képernyőmön.
- Sziaaa!!! - nevetett felszabadultan, és látszólag ő is örül, hogy beszélhetünk.
- Szia Vivien, te is annyira hiányzol, és kérlek ne haragudj hogy ennyire elhanyagoltalak! Szörnyen érzem magam, de annyira hiányzol! Ha legközelebb hazamegyek, az egész időt együtt töltjük, világos? - nevettem én is a kamerába.
- Benne vagyok! Hallod tényleg nagyon hiányzol, és gondoltam hogy azért nem hívsz meg nem írsz, mert annyira jól érzed magad! - mosolygott sokat sejtően - Na de mesélj, milyen London? És a fiúk? Még mindig nem tudom elhinni, hogy Zayn barátnője vagy! TE JÓ ÉG. - nevetett.
- Nekem mondod? Hidd el, még nekem is nehéz felfogni. - mosolyogtam.
- De ők hol vannak? És te mért nem alszol? - kérdezte, mert bizonyára meglátta az arcomon a fájdalmat, mikor a fiúkról kérdezett.
- Hát, tudod most az új album miatt rengeteget utaznak. Európában, de inkább Amerikában. Rengeteget vannak távol, és... és annyira hiányoznak... - mondtam, és nem akartam ezt, de amióta a fiúk utaznak, most először gördült le egy könnycsepp az arcomon. Valahogy ez most akar kijönni belőlem. Mikor megláttam Vivien szomorú és egyben döbbent arcát a képernyőn - nyilván nem erre számított -, rögtön letöröltem a könnycseppet. - De ne beszéljünk most erről, a lényeg, hogy minden rendben és tényleg, London eszméletlen, imádom, meg a fiúkat is! Tényleg élem az álmom! - mosolyodtam el, majd elmeséltem szinte mindent unokatesómnak. Ő is rengeteget mesélt, hogy mennyire unja a sulit, és mennyire irigyel, hogy én suli helyett táncolok. Tudtára adtam, hogy én pedig igenis tanulni szeretnék, csak sose jön össze a magántanár fogadása. Itt hülyének nézett, de hamar túlléptünk, rengeteg mesélni valónk volt egymásnak. Aztán 5 órakor úgy döntöttem, elköszönök.
- Hallod, menj már aludni, neked holnap suli! Normális vagy egyáltalán? - cukkoltam nevetve.
- Nem, szerintem nem, de ez sokkal jobb volt mint az alvás. Nagyon hiányzol. - mondta komolyan.
- Te is nekem, ne tudd meg mennyire. Figyelj... Mostantól beszéljünk sűrűbben, oké? És mindenképpen találkozunk, ha hazamegyek! Sőt, te is eljöhetsz ide! - kacsintottam rá.
- Ha-ha, jó is lenne! Na de - ásított egyet - tényleg megyek, egy óra múlva kelnem kéne. - nevetett.
- Ez nem vicces, el fogsz aludni órán! - mosolyogtam hitetlenül.
- Ez nem újdonság. Mindig azt csinálom. - kacsintott.
- Rendben akkor... Vigyázz magadra. Majd beszélünk. - mondtam nyomatékosan.
-Igen. Te is vigyázz magadra. És fel a fejjel. - mosolygott. Integettünk egymásnak, aztán kilépett. Sóhajtottam egyet, majd lehajtottam a laptopot.
A Viviennel való beszélgetés ráébresztett, hogy mennyit változtam ez a fél év alatt. Hogy mennyire más lettem... Nem feltétlenül rossz értelemben, de ahogy vele beszéltem, elő jött a régi énem. És ez jó volt. Önmagam lehettem egy kis időre.
Ledobtam magam az ágyra, és én is úgy gondoltam, hogy most alszok egy kicsit, hogy legyen erőm a tánchoz. A tánc. Hja... A Vivien által átsugárzott erő és boldogság egy pillanat alatt lecsökkent mikor eszembe jutott Byron tenyérbe mászó képe. De végül elaludtam.

Reggel 10-kor már ébren voltam, és tudtam, hogy már csak 3 és fél órám van az indulásig. Komolyan számoltam a perceket, és minden perccel egyre idegesebb lettem.
Nem!! Nem lehet igaz hogy ezt csinálja velem. Most komolyan én mérgelődöm, nekem teszi tönkre a hangulatomat? Nem, én nem vagyok ilyen gyenge. Mit képzel magáról? Rám nincs olyan hatással mint a többi lányra. Nem. Velem nem fogja ezt csinálni.
Elhatároztam, hogy kidobom a fejemből, és nem gondolok rá többet, és utat engedek a szép, boldog gondolatoknak. Mint például hogy Hawaii-n fekszek a tengerparton, egy szál fűszoknyában és kókuszdió melltartóban, és lassított felvétellel nevetgélek, és szaladok be a vízbe, aminek minden egyes vízcseppje körülölel. A hajam lobog utánam, én nevető arcomat a nap felé tartom, és aztán... a nap... a napnak feje van. Arca. És nevet. Gúnyosan. Kék szeme és szőkésbarna haja van. Mi? Ez meg hogy lehet? 
Ennyit a relaxációról.

Ebédeltem, és az ebéd is arra utalt, hogy ebéd van. Mármint dél. És megint pár órával közeledtem a 2 órához. Oké, most megnyugszom, és TV-zek. Az értelmetlen  és nyálas brazil szappanopera kicsit levett a tudatom értékeiből, úgyhogy sikerült elütnöm valami rendkívül hasznossal azt a kis időt az indulásig.

Aztán eljött a fél 2. Indulás.
Azt vettem észre magamon, hogy gyorsan kapkodok, gyorsan veszem fel a kabátomat, és a cipőmet, és már rohanok is ki az ajtón. Most meg izgatott lettem? Most mi a szar van velem? Most utálom, vagy szimpi? Utálom. Utálom, ez biztos. Na gyerünk.
Mikor odaértem - szokatlanul hamar -, már mindenki a teremben volt, kivéve egy valakit. Byront nem láttam sehol.
Örvendve álltam be, és vártam Joshua-ra, hogy mutassa a tánclépéseket. 5 perc múlva az ajtó kinyílt.

Byron lépett be rajta. Ma a haja inkább szőke volt, mint barna, és fel volt zselézve. Kék szeme ma is ugyanúgy csillogott, és ugyanaz a  sportos felszerelés volt rajta. Táskáját ledobta a földre maga mellé, és besétált közénk. 
Az arcom eltorzult, és szemforgatva fordultam vissza Josh felé. A többi lány halkan sóhajtozott ahogy Byron végigsétált a termen, és beállt a helyére.
- Mostantól azt tervezed, hogy mindig késni fogsz? - nézett Byronra Josh, kicsit szúrósan.
- Meglátom még. - felelte szemtelenül vállvonogatva. A lányok kuncogni kezdtek laza válaszán. Hű, de humoros.
- Örülnék, ha nem. - vágta rá Josh szemrehányóan, majd tapsolt kettőt, és intett, hogy előröl. 
Próbáltam a táncra koncentrálni, mindenről megfeledkezni, hogy kiadhassam a gőzt. És sikerült is. Legalább a tánc itt van nekem.

Az öltözőben most feltűnően lassan öltöztem. Semmi kedvem nem volt összefutni Byronnal, inkább hallgattam a lányok csacsogását, hogy milyen helyes.
- Sara, te mit gondolsz? - kérdezte Jane, az egyik lány.
- Szerintem egyáltalán nem helyes, és frusztráló, megengedhetetlen stílusa van. - jelentettem ki, miközben kötöttem a cipőfűzőmet. A lányok mind megálltak, és döbbenten néztek rám. Pár pillanat múlva megkönnyebbülten néztek egymásra, hogy eggyel kevesebb vetélytárs. Most én döbbentem le.
- Hogyhogy? Hű, te tényleg nem vagy normális. - nevetett Jane, és biztosra veszem hogy amolyan lányos viccnek szánta. Bár lehet, hogy igaza van. De ha tudnák, hogy nekem ki a barátom... 
Az öltöző már majdnem kiürült, amikor én is kibotorkáltam. Csend volt a studióban, úgyhogy nyugodtan mentem végig a folyosón, közben dúdoltam a fiúk egyik új számát.
Mikor kimentem az ajtón, pár pillanatig vártam az elkapó karra, de nem történt semmi. Megnyugodva és felszabadultan indultam hazafele. Legalább ma megúsztam a társaságát.

Amikor viszont kikanyarodtam az utcából, szó szerint beleütköztem Byronba, aki a kerítésnek támaszkodva állt. És várt. Hogy mire? Jó kérdés.
- Hé! - kapott el, mikor neki ütköztem.
- Mi hé?! Mért nem állsz odébb? - ideges lettem. Nem akartam vele találkozni. Mért áll az út közepére? Pff.
- Mert így viccesebb. - húzta féloldalas mosolyra a száját.
- Tényleg nagyon vicces. Elengednél? - kérdeztem sürgetően, mert elállta az utat.
- Kerülj ki. - vonta meg a vállát lazán.
- Most meg mivan? Szórakozni akarsz? - kérdeztem egyre dühösebben. 
- Már most is szórakoztatsz. - nevetett gúnyosan.
- Neked meg mibajod van? Engedj el, nem férek el tőled. - mondtam lassan kiejtve minden szót, ezzel magamat is nyugtatva, és neki is a tudtára adtam, hogy lassan robbanok.
- Csak tessék. - állt félre, utat engedve nekem.
- Na végre. - forgattam a szemem, majd el viharoztam - volna, ha nem kapja el a karom.
- Ez a beszélgetési szándékodat jelző szokásod? - fújtattam.
- Akár. - mosolygott. - Csak azt akartam mondani, hogy ma is jól táncoltál.
- Tudom. - emeltem fel a fejem. - Ezt minden nap a tudtomra akarod adni? - kivettem a kezem a kezéből, és már indultam haza.
- Mondhatom azt is, hogy szörnyen táncolsz. Így jobb? - vigyorgott.
- Inkább ne mondj semmit. - intettem vissza neki, majd gyors léptekkel hazaigyekeztem.

Nem hiszem el hogy ma is megtalált. Elegem van belőle. Ebből a stílusából, egyszerűen utálom. Utálom, utálom, utálom! Valami elmegyagyás, soha nem mond semmi értelmeset, csak idegesíteni akar. Ughh, kiiratkozok táncról. Elég volt ebből, még csak 2 napja van itt és máris kiakaszt.
Utálom.

2. Évad 9. Fejezet - Új srác

Sziasztok! 
Remélem mindenkinek jól telt a szilveszter, és jól teltek a karácsonyi ünnepek. :) 
Köszöntöm az új rendszeres olvasóimat, nagyon örülök, hogy hamar összegyűlt a 130 ember! :)) 
A szavazatok nem gyűltek össze, viszont úgy döntöttem, hogy kirakom a fejezetet. Mostantól újra suli, az új célpont amit kitűzhetünk, az a tavaszi szünet, de megpróbálok ebben az időben is írni, és közzé tenni a fejezeteket. Remélem tetszeni fognak az ezutáni részek is, és kérlek titeket, hogy kommentbe írjatok véleményt. Nagyon köszönöm az eddigi véleményeket, mindig mosolygok az olvasásuk közben, és iszonyúan jól esnek, tényleg! :)♥ Most nem húzok határt, hogy mikor jön a következő fejezet, amint tudom, kiteszem! :) Viszont várom a kommenteket!
Már nem húznám sokáig az időt, annyit még elmondanék, hogy nyitottam egy új blogot, de nem szeretném publikálni, mert nem a 1D-vel kapcsolatos, simán egy történet, mert nagyon megszerettem írni, és ihletet kaptam, így belekezdtem. Akit viszont érdekel, az keressen meg valamelyik elérhetőségemen (jobb oldalt megtaláljátok a linkeket), és annak szívesen elküldöm levélben. :)
Köszönök mindent, remélem 2013-ban is okozok nektek szép pillanatokat a történetemmel. :)
Jó olvasást, és BÚÉK! :)♥ xxx

Reggel kipihenten keltem.
A tegnapi vacsora Zaynnel hihetetlenül jól sikerült, nagyon jól éreztük magunkat. És félek, hogy talán ez volt az utolsó ilyen könnyed vacsoránk együtt.
Ma viszont ismét el kellett menniük, amiért szörnyen lehangolódtam már az első percben amikor felkeltem.
Egy puha csókot kaptam a homlokomra. A már felöltözött Zayn állt az ágyam mellett, és lágyan simogatta a hajam.

- Hiányozni fogsz. - suttogta bűnbánóan.
- Te is. - mondtam, és hangomon akaratlanul is kihallatszott, hogy mennyire, de mennyire elszomorít ez. - Siessetek vissza, rendben?
- Ígérem. 
- Mikor lesz ennek vége? Vagy legalább mikor csendesül egy kicsit? - suttogtam elhaló hangon.
- Nem tudom. De vége sose lesz igazán... Ezt te is tudod. - mondta rekedten. Lehunytam a szemem ahogy ezt kimondta. Nem akartam hogy lássa a szememben a fájdalmat. Egyre rosszabb ez az egész. Itt van, mégis annyira hiányzik.
- Szeretlek. - suttogta, majd megcsókolt.
- Én is. Vigyázzatok magatokra. - mondtam, majd elbűvölően rám mosolygott. 
Elment. Ismét, kitudja hány napra. Mindig ki van tűzve az idő, hogy mikor hol kell lenniük, de kis csúszás mindig van benne, így ha a sok kis csúszás összegyűlik, van, hogy napokkal tolódik el a hazajövetelük.
Sóhajtottam egyet, majd kikeltem az ágyból.

Ma ismét megyek táncolni, ami kicsit felvidított. Nagyon élvezem,  kiadok minden feszültséget, de ahogy hazaérek, minden újra rámnehezedik, ez a rossz az egészben. Hogy haza kell jönnöm az üres házba.
Reggeliztem, majd elindultam a táncstudióba. Ahogy gyalogoltam, magamba szívtam annyi friss levegőt, amennyit csak tudtam. Lassan vége márciusnak, és a levegőben már érződik a tavasz illata.
Jólesett ez a séta, és már egyre jobban vártam, hogy odaérjek. Viszont volt bennem valami rossz érzés. Fogalmam sem volt, hogy mi... Mintha figyelnének.
Paranoia - gondoltam. Tudható volt, hogy előbb-utóbb megtalál ez a betegség. Mindegy, úgy döntöttem nem foglalkozok vele. Egyenlőre nem tudja senki, hogy ki vagyok én. Tovább sétáltam, majd amikor odaértem a táncstudióba, átöltözve mentem a terembe. Joshua és a többiek már ott voltak.

Már vagy 10-15 perce tartott a próba, amikor belépett valaki. Valaki, akit amikor megláttam, zavarba jöttem, viszont ez az érzés egy pillanat múlva el is tűnt.
Szőkésbarna, felzselézett hajú, mélykék szemű srác volt, izmos, formás testtel. Fekete trikót viselt, szürke melegítőnadrágot, és fekete Adidas tornacipőt. 
A teremben érezhető volt a "nyáladzás", minden lány el volt olvadva a sráctól. A fiúk irigykedve bámultak az idegenre, majd körbe nézelődtek, és fintorogtak, hogy "mit vannak úgy elájulva ettől a bájgúnártól".
Filmbeli jelenet volt, de tényleg, én is éreztem hogy ez kicsit túlzás. Jól néz ki, jött táncolni, de ennyi. Kész. Húzzunk egy vonalat, és lépjünk túl rajta.

- Ööö, szia! Segíthetek valamiben? - Joshua volt az első, aki megszólalt.
- Jöttem táncolni. - vont vállat a srác, majd ledobta a táskáját a földre, és egy cuki mosollyal beállt közénk.
- Beiratkoztál? - kérdezte Josh.
- Igen, már kint mindent elintéztem.
- Hát jó, de tudod a próba 2-kor kezdődik, és negyed 3 van. Legközelebb ha megkérhetlek, tartsd magad a kezdéshez. - mondta udvariasan Josh, majd a csoport felé fordult. - Akkor mégegyszer... 5,6,7 és!

Fura volt számomra a srác. Nem csak azért, mert jól nézett ki, és mindenki elájult tőle amikor mellé került, és nem csak azért, mert pofátlanul "menő" ahogy késett az óráról, vagy mert igazából nem szoktak turnus közben beiratkozni táncolni, hanem mert... egyszerűen fura volt.
Beismerem, hogy helyes volt, de szerencsémre én nem ájuldoztam tőle. Nekem van valakim, aki miatt szintén ájuldoznak a csajok, és be kell ismernem, hogy még én magam is. Nincs szükségem más srácra, aki miatt ájuldozhatnék, mert az az egy a mindenem. És én büszke vagyok rá. Még ha nem is tudja senki. Még.
Így felemelt fejjel táncoltam, és biztosítottam a srácot, hogy én nem csorgatom a nyálam, és nem csókolnék meg minden lábnyomot utána. Rá se néztem.

Tánc után gyorsan öltöztem, mert az öltözőben - ahogy sejtettem - az új srácról ment a téma, és nekem semmi kedvem nem volt végighallgatni a lányok ömledezését. 
Amikor kisiettem az ajtón, egy kéz elkapta a kezem. Ijedten fordultam vissza.
Az új srác állt velem szemben.
- Szia - mosolygott rám - Hogy hívnak? - kérdezte, és engedett a szorításán. Lenéztem a kezére ami az én karomat szorította, majd vissza a srácra.
- Miért érdekel? - kérdeztem kicsit bunkó hangon. Nem így akartam, de nem bántam, hogy így jött ki.
- Jól táncolsz. Csak érdekel. - vonta meg a vállát, közben folyamatosan ott volt a szája sarkában a huncut mosoly.
- Sara. Sara vagyok. - mondtam, és kirántottam a kezem a szorításából.
- Rendben. Megtisztel, hogy elmondtad. - biccentett, és szemtelenül felnevetett. - Én  Byron vagyok. Ha érdekel.
- Oké. - mondtam, majd megfordultam, és otthagytam. Még a hátam mögül hallottam, ahogy gúnyosan felnevet, majd elkanyarodtam a házunk felé. Nem tetszett ahogy nevetett. Felidegesített a stílusa. 
Egész úton szitkozódtam, egyszerűen irritált a srác. Még az is megfordult a fejemben, hogy nem megyek többé táncra, de nem! Azt biztos hogy nem. Nem fogok visszavonulni. Én voltam ott előbb. Menjen ő.

Mikor hazaértem, tudatosult bennem, hogy ismét egyedül vagyok. Úgy döntöttem, hogy áthívom Eleanort és Daniellet, de mindkettejük elfoglalt volt. Beültem hát a TV elé egy chipszes zacskóval és egy kólával a kezemben, és próbáltam kikapcsolni. Nem gondolni semmire, csak bámulni a TV-t. És segített. Viszont az érzés, hogy holnap is mennem kell táncolni, és ismét bámulnom kell annak a csutkapöcsnek a képét, nagyon motoszkált bennem és készült kitörni. Főleg, hogy Zayn és a fiúk hiányától a ház rettentően üvöltött. Iszonyúan csend volt a TV zaján kívül, és ez volt az az üvöltés, ami nagyon bántotta a fülemet. Elkeseredtem.
Végül elszundítottam, és reméltem, hogy mire felkelek, már itthon lesznek életem legfontosabb személyei, és mindent helyre hoznak,  csupán a megjelenésükkel. Mert ők képesek rá.

Boldog Karácsonyt!

Szeretnék minden kedves olvasómnak boldog, békés karácsonyt, és boldog új évet (előtte még egy hatalmas bulit szilveszterkor ;) kívánni! Nagyon köszönöm hogy még mindig itt vagytok és olvassátok a blogomat! Hihetetlen, hogy lassan egy éve, hogy megvan ez a blog, és igen, ritkán írok, de mindig a fejemben van és nem fogok megfeledkezni róla! Köszönöm az összes mosolyt, amit idén csaltatok az arcomra, és az összes boldog pillanatot amit szereztetek nekem akár a kommentekkel, akár az írással, mert nektek írok :) Köszönök mindent, remélem jól telnek az ünnepek! :)

A blogról annyit, hogy már nem kell sok hogy meglegyen a kikötött szavazat és rendszeres olvasó, úgyhogy amint megvan, közzéteszem az új fejezetet! Új kalandok és izgalmak következnek! :)

Kellemes Ünnepeket Nektek! ♥ Xxxx

2. Évad 8. Fejezet - Bajok kezdete

Sziasztok!
Sajnálom, hogy csak most hoztam az új fejezetet, néhányatoknak már megígértem hogy múlt hétre kész lesz, de sajnos akkora most a felhajtás, hogy szinte alig van egy szabad percem. Amikor meg van, akkor meg nincs erőm és ihletem írni, de nem adom fel. Ez a fejezet kicsit unalmas lett, amiért elnézést is kérek. :( Nem tudom mikorra ígérjem a következő fejezetet, mert félek hogy nem tartanám be, és ígéretet nem akarok szegni megint. Az tuti, hogy ha nem előbb, de a téli szünetben várhatóan több fejezettel is jövök egyszerre. Addig meg igyekszem írni :)
Nem mondom, nem gyűlt össze valami hamar az a 60 szavazat, de a lényeg hogy összegyűlt! :) Most ugyanez a feltétel, csak most 70 szavazat, és 128 rendszeres olvasó után jön csak az újabb fejezet.
Köszönöm a kommenteket, tudjátok hogy az mindig nagyon jól esik és erőt ad az íráshoz :)
Nem akarom húzni tovább az időt, kellemes olvasást, remélem tetszeni fog :) xxx

Nagyon reménykedtem benne, hogy nem az amire gondolok. Nem mertem Louist megkérdezni, inkább vártam amíg haza nem érünk.
Louis mondata után csönd lett, egyikünk sem szólalt meg az út hátralévő részében. Csak bámultunk kifelé és gondolom Zayn is azon törte a fejét, hogy vajon miféle probléma lehet az, amire fel kell készülni.
Az én tippemet megforgattam párszor a fejemben, jól átgondoltam, hogy mikor közlik velem, ne kapjak sokkot annyira. 

Az autó lassan a ház felé közeledett, nekem pedig kezdett kicsit gyorsulni a szívverésem. Éreztem, hogy sokminden fog eldőlni a következő percekben.
Zayn kinyitotta nekem az ajtót, én pedig kiszálltam, és éreztem, hogy a gombóc növekszik a torkomban. Igazából iszonyú boldog voltam amiért újra az ismerős környéken lehetek, az otthonomban.
Próbáltam hát legalább csak pár percre megfeledkezni a gondról, és átadtam magamnak az örömnek, ami csak úgy hullámzott át rajtam. Gondosan körülnéztem, és közben szüntelenül mosolyogtam, és már alig vártam, hogy beérjek a házba és találkozzak a többiekkel. 
Kivettük a bőröndöket az autóból, majd bementünk az ajtón. Az ismerős előszoba, az ismerős tárgyak mind hiányoztak, és most mintha egy évig lettem volna távol, olyan jól esik ismét látni őket.

- Hahó! Megjöttünk! - Louis erős hangja bejárta a házat.
- Végre! - hallottam Niall kisfiús, ámde gyönyörűen csengő hangját. A szemem felcsillant, mikor dobogásokat hallottam a lépcső felől.
- Sziasztook! - szaladtam előre, mikor megláttam Niallt és Liamet a lépcső aljában. Először Niallnak adtam puszit, majd Liamnek. Kezet fogtak Zaynnel, majd mikor Harry is előbukkant a lépcső aljában, a vidám zajból hirtelen feszült csönd lett.
Csak álltunk egymással szemben, senki nem tudta mit mondjon. Harry halvány, bűnbánó mosolyra húzta száját, mire megesett a szívem. Óvatosan odamentem hozzá, és megöleltem, de csak egy pillanatra.
- Szia. - suttogta lenézve rám, majd hátrébb is lépett. 
- Szia. - suttogtam vissza, majd kikerült és odament Zaynhez.
- Szia tesó. - mondta kínosan, s a kezét nyújtotta Zaynnek. Kedvesem egy pillanatig habozott, és ráncolt szemöldökkel nézett Harryre, majd megadta magát. Komor arccal ugyan, de pacsiztak Harryvel, mire nagyot sóhajtottam.
- Később mindent megbeszélünk, most viszont örülnék ha elmondanátok azt a bizonyos problémát amiről Louis beszélt idefele jövet. - mondta, és már el is fordult Harrytől.
Mikor Zayn kimondta a mondatot, a hasam görcsbe rándult. Bementünk a nappaliba, és leültünk. Liam maradt csak állva. 

- Sara, most legfőképp rólad van szó. Az a helyzet, hogy a média sejt valamit kettőtökről - mikor ezt kimondta, a szívem nagyot dobbant. Tehát az amire gondoltam... - Rájöttek, hogy Zayn Magyarországon járt, és állítólag szerezni akarnak egy "bennfentest", aki majd kideríti az igazat. - Én csak meredtem magam elé. Igazából tudtam hogy egyszer ennek is eljön az ideje, ezért magamra parancsoltam, hogy össze kell szednem magam. Nem olyan nagy dolog ez, túlreagálom. De az, hogy rámállítsanak valakit, na azt már nem.
- Mért ilyen fontos ez? Mért akarnak szerezni valakit, aki kideríti az igazságot? Mintha valami bűncselekményről beszélnénk.
- Jó kérdés. A management szerint rólatok rég volt már befutó hír. Ezért keresnek valami újat.

A szemem sarkából láttam, hogy Zayn próbálja kifürkészni az arcomból az érzelmeimet. Igazából nem tudom mit éreztem. Félelmet, mert annyira belémnevelték azt, hogy a sztárság nem embernek való. Kikészít, lefáraszt és ellenben azzal, hogy a külvilág mennyire pompásnak és tökéletesnek látja azt az életet, amit a média sugall felénk, attól még ez az állandó hajtás, a megfeleléskényszer, a szabályok, a magán élet hiánya... ez tönkre teszi az embert. Persze tudtam, hogy rám nem vár ilyen sors, hiszen nem híresség lennék. Nem celeb. Egyszerűen féltem attól, hogy az egész világ megismeri a nevemet. Hogy láthatom magam az interneten a képeken, hogy a twitteremen rajongók többsége olyan üzenetekkel fog ellátni, amiket nem biztos hogy el akarok olvasni. Erre én még nem voltam kész. A részletek nem olyan fontosak, a lényeg az, hogy lelkileg kicsit instabil voltam, és jól tudtam, hogy nem bírnám ezt a felhajtást. A fotósokat, hogy bujkálni kell, a rajongókat, én nem akarok így élni. 

Zaynre néztem, aki az arcomat fürkészte. Aztán körbenéztem, és mire feleszméltem, hogy már egy ideje csönd van, és mindenki arra vár, hogy megszólaljak, végre őszintén kinyögtem amit gondolok és érzek.
- Én még erre nem állok készen. - mondtam alig hallhatóan, szinte suttogva. Zayn közelhúzódott hozzám, és átkulcsolta az ujjait az enyéimen.
- Minden rendben lesz, ne aggódj. Mitől félsz? - kérdezte lassan és halkan, mintha valami sokkos állapotban lévő beteghez beszélne.
- Félek, hogy tönkre teszi a kapcsolatunkat. Emlékszel Liam és Danielle esetére? Egy időre nekik is szét kellett válniuk emiatt! Én nem akarom ezt, nem akarlak elveszíteni! Nem akarom hogy az egész világ tudja a nevemet és üzeneteket kapjak tinilányok százaitól! - fakadtam ki.
- Tudom, tudom. De bíznod kell bennem, hidd el, amíg lehet megvédelek. Jó? Minden rendben lesz. - mondta ismét.
Körbenéztem. A fiúk lehajtott fejjel hallgattak. Kezdtem kicsit cikinek érezni amit művelek, elvégre amikor összeismerkedtem velük, elviekben már akkor vállaltam, hogy mindenki megismerhet. Sőt, a klippjükben is szerepeltem, de az még azért jobb eset, mert ott nem tudják a nevemet, és nem úgy ismernek, mint Zayn Malik barátnője. De úgy döntöttem, szembe nézek az egésszel. Ő miatta.

* 1 hét múlva *

Zaynék sokat dolgoznak mostanában. A nemrég megjelent albumuk hatalmas sikert aratott, mindenhova felkéréseket, meghívásokat kapnak, ők pedig alig bírják teljesíteni. Mivel rengeteget vagyok otthon egyedül, úgy döntöttem, vagy beiratkozok egy magántanárhoz, vagy keresek magamnak munkát, vagy elfoglaltságot. Mivel munkát még nem sikerült találnom, így egyenlőre beiratkoztam táncolni a közelben. Muszáj valamivel lefoglalnom magamat, mert nélkülük halálra unom magam, még ha Londonban vagyok is.

Első napon mikor bementem a studióba, és megismerkedtem a tánctanárral, Joshua-val, úgy éreztem, hogy jó döntés volt a táncolás. Levezettem  feszültséget, elfoglalt, és egy jót táncoltam még hozzá. Élveztem, és legalább nem ültem otthon egyedül. Táncórák hetente 2-3-szor vannak, így marad időm más dolgokra is. Mint például az unatkozás...

Mikor hazaértem, a fiúk már otthon voltak. 2 napja először.

- Sziasztook! - kiáltottam, mikor beléptem az ajtón.

- Szia édes. - karolt át egy kar hátulról, és egy bársonyos, de kicsit rekedtes hang suttogott a fülembe. Ijedten csuklottam egyet, majd karjaimat az engem ölelő kezekre simítottam. A karok megfordítottak, én pedig a világ leggyönyörűbb barna szempárába ütköztem.

- Milyen volt a tánc? - kérdezte, majd egy apró csókot lehelt az ajkamra.

- Hihetetlen, de nagyon jól éreztem magam. Írtó jók a koreográfiák, ráadásul a tánctanár is írtó jó fej, meg a többiek is mind kedvesek, és tökre lefoglal meg minden úgyhogy élveztem. - mosolyogtam rá, viszont a velem szemben lévő arc fáradtnak és gyötörtnek tűnt.

- Fáradt vagy. - sóhajtva jelentettem ki inkább mint kérdeztem.

- Csak egy kicsit... De túlélem, figyelj, mit szólnál ha elmennénk holnap vacsizni, hm? - kérdezte, majd könnyű puszikat nyomott a nyakamra.

- Benne vagyok. - mosolyodtam el, majd krákogásra mindketten felnéztünk. Louis állt mellettünk.

- Khmszobárakhm... - köhécselt mellettünk, mire megforgattam a szemem.

Vacsi után elővettem a laptopot, és felnéztem twitterre meg facebookra. Láttam pár találgatást Zaynnel kapcsolatban, azonban a dolog még egyáltalán nincs felfújva. Még. - gondoltam magamban. Próbáltam eltekinteni a dolgok rossz oldaláról. Próbáltam eltekinteni attól, hogy nem ez az, amire én vágyok. És sikerült megbírkózni mindennel, és hallgattam az erőteljes hangra, ami azt mondta hogy Őrá vágyok. És igaza volt. Azonban a paranoia és a nagy felhajtás félelme nagyon lassan, de elkezdett belülről fojtogatni.

2. Évad 7. Fejezet - Rejtélyek kezdete

Sziasztok!
Először is azzal kezdeném, hogy tegnap volt 8 hónapos a blog! :) Iszonyatosan örülök hogy még mindig működik a blog, de ez csak nektek köszönhető :)
Itt vagyok az új fejezettel, ami szerintem nem a legjobb, de ezt rátok bízom, azért remélem tetszeni fog. És most van egy kikötésem. Csak 60 szavazat és 120 rendszeres olvasó után jön az új fejezet. 
Plusz köszönöm a kommenteket, nagyon jól esik mindegyik! :) Ne felejtsétek el hogy nagyon köszönöm hogy olvassátok a blogot, sokat jelent nekem :) És remélem ezután is olvasni fogjátok :)
Na jó olvasást, xoxo ♥ 

Alig tudtam aludni az éjjel. Nagyon féltem hogy mi vár rám reggel. 
Kb. 8 órakor már ki is pattant a szemem, és mint a rakéta, úgy lőttem ki magam az ágyból. Hallottam, hogy a konyhában járkál valaki, így lassan kimentem. Apa volt.
- Jó reggelt. - köszöntem halkan, és minden porcikámmal rá koncentráltam. Figyeltem minden mozdulatát, és próbáltam leolvasni az arcáról hogy sejt-e valamit.
- Jó reggelt. - kis szünet - Khm. Mondd csak. - itt letette a poharát amiből inni készült, és teljes testével felém fordult. - Hol voltál te tegnap éjjel 1 óra körül?
A lélegzetem is elállt, és villámgyorsan gondolkodtam, hogy mit tudnék mondani. Végül hirtelen kicsúszott a számon.
- Mosdóba mentem. Hol lettem volna? - feszülten fürkésztem az arcát, és rettegtem a reakciótól.
- Ahha. Értem. - mondta egy furcsa arcvágás közben, majd elfordult, és tovább tevékenykedett a konyhában. Nem hittem el. Komolyan nem vett észre? Halleluja!
Beszaladtam Zaynhez a szobába, aki még mindig aludt, de én rávetettem magam és elkezdtem csókolgatni.
- Hmmm! - nyögött a fáradtságtól és a meglepettségtől is egyszerre.
- Apu nem vett észre az éjjel. Irány vissza Angliába! - kuncogtam bele a fülébe, majd tovább puszilgattam. Keze a fenekemre tévedt, majd ő is suttogni kezdett.
- Ez nagyszerű, de hagynál még aludni egy kicsit? - nyöszörgött, majd szépen legurított magáról, és hátat fordított nekem. Vágtam egy durcás fejet, aztán hagytam inkább. Iszonyú fáradt lehet, meg aztán... hogy is gondoltam hogy reggel 8-kor felébresztem Zayn-t? Na mindegy.
Felöltöztem, majd kimentem a konyhába reggelizni. Apa már nem volt ott. Biztos dolgozni ment.
Csináltam egy kávét, és vártam, hogy a szerelmem is fölkeljen.

***

- Minden bent van? - kérdeztem Zaynt, aki éppen az utolsó bőröndünket húzta ki az ajtón.

- Igen, nyugi. - adott egy puszit a homlokomra. Látta rajtam hogy feszült vagyok, és aggódok az utazás miatt. Ilyenkor minden bajom van. Félek hogy valami nagyon fontos itthon marad, vagy lekéssük a gépet, hányingerem lesz a gépen, esetleg lezuhanunk... Hát igen, velem élmény az utazás. Persze ezek soha nem szoktak bekövetkezni, de jobb félni mint megijedni.

- Hát akkor... - kezdtem bele, és a szokásos gombóc elkezdett növekedni a torkomban. Ez mindig elég nehéz, de tudtam hogy hamarosan ismét hazalátogatok, ezért gyorsan túl akartam lenni a búcsúzkodáson. Különben is. Alig vártam már hogy ismét az álomvárosomban lehessünk, és újra találkozzak a fiúkkal.

- Nagyon vigyázz magadra kicsim! - ölelt meg anya, és agyonpuszilgatott. Áh, nem gáz, végül is csak a 19 éves barátom látta, de mindegy...

- Vigyázni fogok, anyu. És extraként, vannak olyanok is, akik szintén vigyázni fognak rám. - mosolyogtam rá.

- Mindig telefonálj haza! - ölelt meg apu.

- Ígérem. És nemsokára hazajövök megint. Szeretlek titeket. - öleltem meg a testvéreimet is.

- Köszönöm hogy itt lehettem, és örülök hogy megismerhettem önöket. - köszönt el Zayn, majd én is egy gyors búcsút vettem még a kutyámtól, Bucitól, majd szinte magammal rángattam Zaynt, és futólépésben hagytuk el az utcánkat. Utáltam búcsúzkodni, és örülök hogy most sikerült így lerendezni.

Felszálltunk a buszra, majd mikor a repülőtérre értünk, a gépre máris fel lehetett szállni. Mikor elhelyezkedtünk, Zayn elővette a BlackBerry-jét, és magunk elé tartotta.

- Mit csinálsz? - kérdeztem.

- Képet magunkról. - nézett rám olyan "ez egyértelmű" arckifejezéssel.

- De mért? Mi van ha... 

- Nem fog kiszivárogni. Nyugi, tudod hány képem van a telefonomon? Vigyázni fogok. Naaa, még nincs is közös képünk.

- És ez most hogy jutott az eszedbe?

- Nem tudom. - vágott egy fintort - Na, mosolyogj! 

Próbáltam őszinte mosolyt varázsolni az arcomra, majd Zayn megnyomta a gombot, és a kép már kész is lett.

- Elküldöm a szüleimnek. Már rég kértek egy képet magunkról.

- Mi? Ne!

- Ne legyél már paranoiás! Gondolod hogy majd a szüleim kirakják a képet mindenhova? Nyugodj le, kérlek. - tette két tenyerét az arcomra, és mélyen a szemembe nézett. Szinte éreztem a nyugalmat amit próbált sugározni.

Sóhajtottam egyet.

- Rendben. - adtam meg magam, majd mikor a gép felszállt, megpróbáltam elaludni, hiszen az éjjel nem sokat aludtam.

***

- Kicsim! Kelj fel, mindjárt leszállunk. - suttogta a fülembe Zayn, mire kinyitottam a szemem. Sokkal kipihentebbnek éreztem magam, és már láttam Londont magunk alatt.

Mikor a gép leszállt, Zayn telefonált egyet.

- Louis nemsokára itt lesz értünk. - puszilt meg.

Egyre izgatottabb lettem. Alig vártam hogy újra láthassam Louist.

Egyszer csak Zayn megragadta a karom, és egy sarokba rángatott el.

- Mi az? - kérdeztem ijedten.

- Egy paparazzi. 

Megijedtem. Még mindig nagyon féltem a hírnévtől. Nem akartam hogy az egész világ ismerje az arcom. Ez számomra borzalmasan félelmetes volt. A szívem zakatolni kezdett, és úgy éreztem, alig kapok levegőt. Mindenfelé pillantottam, mindenhol azt éreztem, hogy valaki figyel.

Hirtelen Zaynnek megszólalt a telefonja.

- Itt van Louis. - mondta miután letette. Jól körülnézett, majd gyorsan átvágtunk az aulán, ki a parkolóba. Louis pont az ajtó előtt állt meg, és mi gyorsan bedobtuk a bőröndöket és pillanatok alatt beszálltunk az autóba, és elhajtottunk.

- Sara! Végre hogy itt vagy! - nézett hátra.

- Úgy hiányoztál már Louis! - nem akartam nyalizósnak tűnni, de őszintén hiányzott. Senkin nem szoktam annyit nevetni mint Louison. Előrehajoltam és vezetés közben adtam neki egy puszit.

- Miújság veletek? - kérdezte jelentőségteljesen.

- Minden oké. Majd otthon megbeszéljük a többit. - válaszolt Zayn, és mindannyian tudtuk, hogy mire érti.

- És itt veletek mizu? - kérdeztem, és szórakozottan kinéztem az ablakon.

- Hát... a helyzet az, hogy rossz híreim vannak. - mondta Louis - De ezt is beszéljük meg inkább otthon. Elég fontos. Készüljetek fel.

- Mi? - kérdeztem ijedten. Sok minden futott át az agyamon. Minden emlékképet és történést próbáltam összerakni, és lassan kezdett összeállni a kép.