2. Évad 5. Fejezet - Helyzetfordulat

Sziasztok!
Először is iszonyúan sajnálom, amiért ilyen sokáig nem írtam. Rettentően érzem magam emiatt, de sajnos alig van időm mostanában, a tanulás és a suli miatt, és ahogy azt nemrég írtam, valahogy az ihletem is elment, biztos a pörgés miatt, ezért nem akartam összecsapott munkát kiadni, azt akartam, hogy azt mondhassam hogy ha nem is tetszett, de én mindent megtettem. Hát most tudtam erre egy kis időt szakítani, nem akarom hogy csalódjatok bennem, ezért nem fogom bezárni a blogot, még hogyha ilyen ritkán hozom a fejezeteket, akkor sem. Az ötleteimet még le akarom írni, és tisztességesen a történetet meg szeretném írni. Ez a fejezet számomra még mindig nem az igazi, de sajnos most ennyi a maximum. :( Igyekszem most minél hamarabb fejezetet hozni, de nem ígérek semmit. Remélem azért valamennyire olvasható a fejezet, és remélem hogy itt lesztek még nekem ezután is, mert csak miattatok csinálom. Egy feladat is lenne most a számotokra, mégpedig hogy a legutóbbi Zayn szemszöges részt nem fejezem be, a ti fantáziátokra bízom, és érdekelne, hogy ti hogy képzelitek el, hogy ott a repülő leszállása után mi történt. Írjátok le kommentben! :) Na nem húzom mégtovább az időt, kellemes olvasást, várom a visszajelzéseket! xxx

- Öööhm, szia Tomi... - mondtam tehetetlenül és teljesen elpirulva.
- Te... Te mit keresel itt? Azt hittem Londonban vagy. - nézett rám elkerekedett szemekkel. Ott kéne most lennem... - szidtam magam gondolatban.
- Igen, de hazalátogattam, és gondoltam benézek a suliba. - mosolyodtam el halványan.
- Ez nagyszerű! Figyelj, nekem most vissza kell mennem órára, hamarosan kicsöngetnek, meddig vagy itt? 
- Nem sokáig... pár nap. Maximum. - vágtam rá.
- Őő, oké, nincs kedved összefutni valamikor? - kérdezte, és rámvillantotta csintalan mosolyát. Tudtam. Tudtam hogy történni fog ilyesmi ha visszajövök ide...
- Ne haragudj, de ez a pár nap alatt rengeteg mindent fogok csinálni, és nem hiszem hogy lesz rá időm... - sütöttem le szememet a földre.
- Oh, értem... Azért majd ha van egy kis időd és meggondoltad magad, írj. Remélem még találkozunk hamarosan. Vigyázz magadra. Szia. - köszönt el, majd visszament a termébe.

Hu, ezt megúsztam. Most gyorsan ki kell jutnom innen.
Végigszaladtam a folyosón, majd ott ahol bejöttem, próbáltam ugyanolyan ügyesen ki is menni. Mikor kiértem az utcára és megfelelő távolságba kerültem a sulitól, kifújtam magam, majd hazafele indultam. Mielőtt hazaértem volna, kaptam egy sms-t egy ismeretlen számtól. 

"Gyereki a Dunapartra 5 orára." 

Na ne. Ez tuti Tomi, ki más lenne. Felismerem a helyesírását, amíg osztálytársak voltunk, volt hogy nekem kellett korrepetálnom tollbamondásból...pff.

Valami mégis azt mondta belül, hogy menj oda, az agyam viszont vészesen villogott, hogy nem szabad. Nem tudom melyikre hallgassak. Csak egy kis találkozó, nem lesz belőle probléma.

Mikor hazaértem, ettem, majd elkezdtem készülődni. Semmi extra, csak egy világos farmert, a fehér Converse-met, és egy bőfazonú, félvállas szürke pólót vettem fel, melyen a The Rolling Stones felirat állt, a banda jellegzetes "kinyújtott nyelv" szimbólumával. Szóltam anyunak hogy egy régi barátommal találkozok, este jövök. Nem volt ellenére, sőt, örült hogy jól érzem magam itthon, bár szeretne több időt tölteni velem amíg itthon vagyok, és ezt meg is ígértem neki, hogy ameddig itthon vagyok, amikor csak tudok, velük leszek.

Felvettem a bakancsom és a dzsekim, és elindultam. A már kissé sötétedő égbolt rejtelmes hangulatot csempészett az emberek kedvébe. Az utak már forgalmasak voltak, mindenki jött haza a munkából. Kicsit fáztam, mert bár tavasz van, nem hiába a mondás, a tavasz ravasz. Felszálltam a buszra, ami elvitt egy darabig, majd átszálltam a metróra. Ott leszálltam a Duna-parthoz legközelebb eső megállónál, és nekiindultam a város legnyüzsgöttebb részéhez. A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni, és néha meg-meg álltam, hezitáltam, hogy mennyire jó ötlet ez... De valami hajtott előre, talán a kíváncsiság, de nem akartam már megállni és visszafordulni. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy nem is tudom, hogy hol vagyok. Mármint Tomi nem írta, hogy a Duna-part melyik részéhez menjek. Hirtelen vágtam egy fintort az arcommal, hogy hogy lehet valaki ilyen idióta, hogy nem írja le a pontos helyet a találkozáshoz. De nem akartam továbbra se visszafordulni, gondoltam sétálok egyet.

Akarva-akaratlanul is, ösztönszerűen arra a részre koncentráltam, ahol annak idején a forgatás volt, és ahol Zaynnel sétáltunk egyik éjjel. Meg akartam nézni, ott akartam lenni és magam előtt látni újra azokat a pillanatokat, amikor még olyan jó volt minden. Most mintha egyszerre elromlottak volna a dolgok, de annyira, hogy a tehetetlenség széléről már csak egy lépés választ el a teljes összeomlástól. Amitől nagyon félek. Félek, hogy elveszítem, és félek, hogy mindennek vége amit vele éltem át. Gondolkodtam, csak pörgött az agyam miközben sétáltam, és arra jutottam, hogy muszáj tennem valamit hogy helyre jöjjenek a dolgok. Vissza kell mennem Londonba, meg kell beszélnem Zaynnel, Harryvel és mindenkivel a dolgokat. Csak ennyi kellett ahhoz hogy ésszerűen kezdjek gondolkodni. Egy kis magány, egy séta egyedül azon a helyen, ahova annyi, de annyi jó emlék köt. Hirtelen hatalmas lelkiismeret furdalás hasított belém, és ha tehettem volna, rögtön visszamentem volna Angliába hogy beszélhessek vele. De nem tehettem. Abban a pillanatban nem.

Két okból. Mert délután 5 óra volt, már alkonyodott, valamilyen földönkívüli lénynek kellett volna lennem, hogy olyan gyorsan össze tudjak pakolni, el tudjak készülni, és még repjegyet is vegyek egyszerre. Néha jól jönne ilyen extra erő...

A másik ok pedig az, hogy sétálás közben láttam messze egy alakot, aki határozottan engem figyelt. Nem is volt olyan messze, de éreztem, hogy engem néz, és hogy én is ismerem, és szinte rabul ejtett a tekintete erőssége, mintha fizikailag megállított volna, hogy ne tudjak elmenni onnan. Lefagytam, kicsit megijedtem, de tudtam, nem volt rá okom. Biztos voltam benne, hogy Tomi az. Közelebb mentem hát hozzá, majd ő is elindult felém. Ahogyan egyre közelebb ért, sapkáját levette fejéről, és engem mintha fejbevágtak volna.

Zayn volt az. Életnagyságban ott állt előttem pár méterre, és engem figyelt. Haja le volt simítva, fekete csőnadrág és fekete dzseki volt rajta a bakancsával.

A szám tátva maradt, szédülni kezdtem, és azt hittem, álmodok. Másodszorra éreztem így, ő pedig másodszorra jött utánam ide Magyarországra. Képtelen voltam felfogni hogy mi történik. 

Zayn szeméből semmit nem tudtam kiolvasni, csak annyit, hogy a reakciómra vár. Semleges volt a tekintete.

- Z-Z-Zayn! - hebegtem, majd ösztönszerűen odarohantam és erősen belefúrtam magam a karjaiba. Az arcomat mellkasához szorítottam, karjaimat a dereka köré fontam, a langyos könnycseppek pedig száguldoztak az arcomon. Az Ő ölelése viszont gyenge volt. Karjait épphogy csak hanyagul átrakta a csípőm körül, s viszonylag hamar eltolt magától. Felnéztem az arcába, ami most sokkal több érzelmet sugárzott. Csalódottságot, fájdalmat, szeme csillogása mégis egy kis boldogságot, kíváncsiságot mutatott.

- Zayn, hogy hogy itt vagy? Hogy jöttél ide? Úgy hiányoztál! - megkockáztattam egy szájrapuszit, amit viszonzott, de utána komolyan nézett az arcomba.

- Sara, te is nagyon hiányoztál. Harry elmondta mi történt... - sóhajtott egy nagyot, én pedig a földre szegeztem a tekintetem. - Mért nem mondtad el? Nem tudtam, mit tegyek. Nem tudtam, mért hagytál ott, nem értettem mért nem akarod velem megbeszélni a problémát, el kellett volna mondanod! Borzasztó érzések kavarogtak bennem, el kellett jönnöm hogy megbeszéljem veled, mert iszonyatosan hiányoztál. - simította fülem mögé a hajamat, majd egy könnycsepp megcsillant a szemében, de abban a röpke pillanatban vissza is fojtotta.

- Annyira sajnálom. El akartam mondani, mégsem tettem, nem akartam hogy probléma legyen ebből, így azt láttam jobbnak, ha hazajövök, és majd elcsendesülnek a dolgok. Ne haragudj, annyira sajnálom. - mondtam, s nekem nem sikerült visszafojtani a könnyeimet.

- Nézd, ha nem beszélünk meg mindent egymással, akkor nem fog működni. Így, hogy nem mondtad el, több problémát okoztál, mintha elmondtad volna. Szeretném ha most egy ideig nem beszélnénk erről többet, otthon majd lerendezzük Harryvel is, és akkor már minden rendben lesz, oké? - kérdezte, és megsimogatta az arcom.

- Tudom hogy hibáztam. De annyira összezavarodtam Harry miatt... Annyira szeretném ha minden olyan lenne mint régen. - mondtam és hozzábújtam, mire Ő körémfonta a karjait, most erősen magához szorított, és adott egy puszit a fejem tetejére.

- Sajnálom ami történt. Nem tudom mi ütött Harrybe. Megígérem hogy soha nem hagyom hogy bárki újra ilyet tegyen veled.

- Köszönöm. Annyira hiányoztál Zayn. Szeretlek. - mondtam szemébe nézve, mire hosszan megcsókolt. Annyira hiányzott már ez a szenvedélyes csók, mintha a szerelmünk lángja újralobbant volna, s jobban lobogott volna, mint valaha.

- Én is szeretlek. Most, majdnem félévvel később itt állunk megint, itt, ahol minden kezdődött. Fura, nem? - mondta csókunk után, elmosolyodott, s karjait szorosabban fonta derekam köré.
- Inkább... varázslatos. - mosolyogtam vissza rá,majd hirtelen elgondolkodtam. - Zayn... Te küldted azt az sms-t? - kérdeztem elkerekedett szemekkel.

- Jaa, igen. Nem tudtam hogyan hívjalak ide, nem akartam megmondani hogy itt vagyok, de úgy tűnik jól sikerült. Reméltem hogy eljössz. - vigyorodott el.

- Honnan tudsz te magyarul? - nevettem el magam, mire eszembe jutott az a helyesírás.

- Hát neten lefordítottam. Reméltem hogy nem jössz rá. - nevetett, majd egy apró csókot nyomott az ajkamra. Hihetetlen mit meg nem tesz értem. Ha most nyálasan, és rózsaszínködös tinilányosan akarnám kifejezni magam, akkor "teljesen el vagyok olvadva tőle." De ki nem lenne?

- Menjünk haza. - mondtam, majd hozzátettem - Azt hiszem itt az idő, hogy a családom is megismerjen téged. - mosolyodtam el a gondolat hallatán amit hangosan is kimondtam, mire Zayn is elmosolyodott, majd újra megcsókolt, s elindultunk haza, félig mindkettőnk otthonába.